Az idén már negyedik alkalommal vettek részt egy romániai biciklitúrán – az egyhetes kerekezés alatt mintegy 500 kilométert megtéve fedezték fel az ország egy-egy új arcát. Csíkszeredából indulva, Vrancea megyén át jutottak el a tengerpartra, vagy Székelyföldről a moldvai kolostorok felé vették az irányt esetleg Râmnicu Vâlceából kerekeztek el Szovátáig, a Transzalpinán keresztül.

Extrém csapatépítés

Ezt olvasva természetes, ha azt gondoljuk, hogy Borvíz Levente jelentős kerékpáros múlttal vágott bele a túraszervezésbe – ám erről szó sem volt. „Nekem is ezek voltak az első ilyen jellegű túráim – mondja –, bár az igaz, hogy gyerekkorom óta sportolok, versenyszerűen cselgáncsoztam. Csíkszeredaiként hobbiszinten most is jégkorongozok, hódeszkázok, illetve teniszezek, és az idén a 11 éves fiammal közösen megtanultam gördeszkázni. De a biciklitúra számomra is új volt. Olyan közös tevékenységet akartam, amelynek során még jobban megismerjük egymást. Márpedig 500 kilométert letekerni együtt – ezt nyugodtan nevezhetjük extrém csapatépítő tréningnek."

Az első alkalommal 7-en vágtak neki, de volt olyan év, amikor 16-an bicikliztek. „Természetesen volt bennem némi félsz amiatt, hogy kezdeményezőként engem terhel a felelősség, ha valami baj ér minket. Nem tudtam előre, mit rejtegethet egy ilyen kaland – 500 km, két keréken, Romániában –, de belevágtunk."

Élmények, akadályok

Egy feledhetetlen naplemente a Duna-deltában, a helyi gasztronómia felfedezése, vagy csak egyszerűen letekinteni egy békés völgyre – az út során egymást érik az élmények. Ilyen volt átkelniük a 2145 méteres magasságig felkúszó Transzalpina szerpentinen, ahol egyetlen júliusi nap alatt három különböző évszakot szeltek át – a lenti kánikulából 3-4 fokos hidegbe tekertek fel, miközben a havas eső sem kímélte őket. Az időjárás összes viszontagságára amúgy sem lehet felkészülni. „Volt egy olyan szakaszunk, amikor reggeltől estig zuhogott. Mivel az egyik kollégánknak nem volt megfelelő felszerelése, szemeteszsákokat ragasztottunk rá – a vendéglátóink nagyot nevettek, amikor útnak indultunk. Ám mivel egész nap esett, a végére rájöttünk: mindegy, hogy a legprofibb esővédő ruházat van rajtad vagy csak szemeteszsák, így is, úgy is bőrig ázol."

Az időjárás mellett a forgalom jelenti a legnagyobb akadályt. „Sajnos még nem számíthatunk arra, hogy az autósok kellően elővigyázatosak, amikor kerékpárossal találkoznak. Ez csak úgy tud megváltozni, ha minél többen ülnek kerékpárra, majd a volán mögött eszükbe jut, biciklisként milyen érzés az, ha csak fél méterre suhan el mellettünk egy autó vagy egy kamion. Az útvonaltervezés során ezért nem a legrövidebb, hanem a legkevésbé forgalmas utakat választjuk."

Kihívás és egyensúly

Az első út előtt csak sejtéseik voltak arról, milyen felszerelés szükséges. Azóta már pontosan tudják, milyen apró részletekre kell odafigyelni: például, milyen kormányfogantyú kell ahhoz, hogy ne fájjon utána egy hónapig a csukló, milyen nyereg szükséges, hogy két nap után is élvezhető legyen a biciklizés és ne menjen át szenvedésbe. Az első években egy csomagszállító „safety car" is velük tartott, de mostanra már kiiktatták ezt. „Egy ilyen út egy önmagunkkal szemben vállalt kihívás is: képes vagyok rá? Aki először vág bele, az első napokban csak arra összpontosít, hogy minden rendben menjen. De aztán fokozatosan megnyugszik, elengedi magát, tud figyelni a környező táj szépségeire és olyankor az utazás egyben mozgás közben végzett meditáció is. Ilyenkor megnyugszom, egyensúlyba kerülök önmagammal."