Amíg István a korlátozások miatt nem utazhat, elkészített egy 2021-es naptárat életre szóló 9 hónapos utazásának emlékeiből: a legjobb képeket válogatta össze az Argentínát, Bolíviát, Chilét, Kolumbiát és Perut is érintő útról, de fejben már tervezi az újabb kalandokat. Ennyi élményt egyetlen interjúban összefoglalni képtelenség, így az elindulás dilemmájáról, tanulságokról és a személyiség változásairól beszélgettünk.

Előadásokat tartasz arról, miért nem szabad halogatni az álmaink megvalósítását. De te annak idején mégis 10 évet vártál, hogy megvalósítsd a sajátodat. Miért?

Nagyon szerettem volna eljutni a Machu Picchura, de előbb volt pár életcél, amit ki akartam pipálni. Nagy nyomás volt rajtam, hogy vegyek például egy lakást. Ami persze előnnyé vált, hiszen a lakásom kiadásából volt a 9 hónapos út alatt folyamatos bevételem. De az is igaz, hogy közel tíz évet vesztegettem el az életemből, amikor utazhattam volna. Végül egy barátom adta meg az utolsó lökést 2017-ben: azt mondta, ne a számat jártassam, hanem induljak el végre Peruba.

Mi tartja vissza az embereket egy álomúttól?

Elsősorban az, hogy mindig mást helyeznek előtérbe és kifogásokat keresnek. „Majd elindulok, ha lesz...időm, pénzem, előléptetnek, ha olyan élethelyzetbe kerülök, stb."

De az igazság az, hogy soha nem lesz ideális időpont. Meg kell hozni egy döntést, hogy ennek szentelem az életem egy ideig.

A másik ok, hogy azt gondolják, képtelenek végigcsinálni. Pedig nem, csak el kell indulni! Akkor kell sokat utazni, amikor még nincs egy berendezkedett életed, nem vagy helyhez kötve.

Milyen utazónak tartod magadat?

Megkülönböztetek turistákat és utazókat, előbbiek felszínesebbek, annyira mélyen nem akarják megismerni az adott kultúrát. Persze ez nem mindig az ő hibájuk, hiszen 1-2 hét sokszor nem elég arra, hogy alaposan feltérképezzünk egy országot. Az utazó viszont jobban elmélyül, utána megy a dolgoknak, időt szán a felfedezésre. Saját magamat ide sorolom, és bár introvertált személyiségnek tartom magam, ennek ellenére igyekszem nyitott lenni és új barátságokat kialakítani, de a saját ritmusomban, a terveim szerint akarok haladni.

A nagy világjárók mindig mesélnek az utazás lelki oldaláról. Te mit tapasztaltál a 9 hónap alatt? Megváltoztál az út során?

Természetesen nagy hatással volt rám, több szempontból is megváltoztam. Sokféle embert és élethelyzet ismertem meg, átértékeltem dolgokat. Az utazás például toleránsabbá tesz.

Én kötelezném az embereket az utazásra, hogy többet lássanak a világból, hogy empatikusabbá, nyitottabbá váljanak.

Például örök tanulság, hogy a legszegényebb emberek a legönzetlenebbek. A nyugati ember megbélyegzi a társadalom alacsonyabb rétegeiben élőket, pedig sokat tanulhatnánk tőlük. Láttam gyerekmunkásokat, és jártam Bolíviában ezüstbányában, ahol embertelen körülmények között kell dolgozniuk a bányászoknak. A turisták rendszeresen látogatják őket, és ilyenkor illik ajándékot vinni, ami legtöbbször 96 százalékos alkohol és dinamit. Az alkoholból áldozatokat is bemutatnak a föld alatti istenségnek (lényegében a Sátán megfelelőjéről van szó), hogy ne érje őket balszerencse lent a mélyben. Látni ezt a nyomort, aztán hazajönni a nyugati jólétbe... ez mindenképpen hatással van az emberre.

Mi az, amit másoknak tanácsolnál, amire az utazás során jöttél rá és örökérvényű?

Sok világjáró rájön, ahogy én is, hogy fölösleges felhalmozni tárgyakat, amelyek, bár rövid távon nagy örömöt okoznak, de hosszú távon nem tesznek boldoggá. Ha 9 hónapon keresztül 2 hátizsákból élsz, majd hazatérve meglátod az itthon hagyott ruhamennyiséget és a többi kacatot, akkor rájössz, hogy ezek nagy része teljesen felesleges, nincs rájuk szükséged. Élményeket, emlékeket sokkal inkább megéri gyűjteni. Ez persze nem jelenti azt, hogy mindenen spórolok. Jó minőségű túrafelszereléseket veszek, mert azok megbízhatóak, tartósak, de fölöslegesen nem vásárolok ruhákat. Igyekszem tudatos lenni. Ahogy mindenben, ebben is meg kellene találni az arany középutat.

A tudatossághoz az anyagi tervezés is hozzátartozik, egy ilyen volumenű utazás esetében pedig elengedhetetlen. Csináltál költségvetést a 9 hónapos túrára? Hogyan készültél fel?

Volt valamennyi megtakarításom, plusz kiadtam a lakásomat és az autómat is bérbe adtam. Ezekből az út alatt volt havi fix bevételem, ami a költségek egy jelentős részét fedezte.

A hátizsákos utazók közül a tehetősebbek közé tartoztam, de ez a koromból is fakadt, és végülis a hosszú várakozásnak ez egy pozitív eredménye.

A harmincas éveim végén indultam útnak, amikorra lett egzisztenciám, hozzám képest a huszonéves turisták sokkal kevesebb pénzből gazdálkodhattak. Ők például a legolcsóbb szállásokon aludtak, önkénteskedtek a hostelekben vagy stoppolással csökkentettek az utazási költségeken.

Volt tehát egy listám, rajta, hogy miket szeretnék látni Dél-Amerikában, így legtöbbször nem pazaroltam az időmet stoppolással, hanem busszal mentem. Alaposan felkészültem. Volt egy nagyobb és egy kisebb túrazsákom, előbbi egy 48 literes (kb. 12 kilós), utóbbi egy normál hátizsák, amibe az értékeimet tettem, és sosem adtam fel a nagy hátizsákkal együtt. (Dél-Amerikában emeletes távolsági buszok mennek mindenhova. Ezekre a nagy zsákot nem lehet felvinni, lent utazik a csomagtérben. Limában még olyan is van, hogy rendesen be kell csekkolni, mint egy repülőre.) Nem vagyok low budget utazó, aki mindenen spórol, de azért nem is szórom a pénzt, és egy drágább programnál jól meggondolom, hogy költök-e rá.

Mit hagytál itthon, ami kellett volna, vagy mit csomagoltál be, ami ott feleslegesnek bizonyult?

Semmi nem volt felesleges, hiszen nagyon minimálisra csökkentettem a holmimat, viszont vásárolnom sem kellett utazás közben semmi nagyobb dolgot. Mindenféle időjárásra készültem ruhákkal, viszont ha most mennék, mindenképp vinnék kempingfelszerelést: melegebb hálózsákot, sátrat, matracot. Patagóniában márciusban voltam, ami ott az ősz, és az éjszakák már igen hidegek. Egy körülményesen sikerült stoppolás miatt majdnem úgy adódott, hogy az út szélén kell aludnom. Sátorral ez egyáltalán nem lett volna probléma. És talán nagyobb, 60 literes hátizsákkal mennék, hogy például tudjak élelmiszert is magammal vinni, mivel pazarolni és ételt kidobni mert nem szeretek.

Ha már szóba került az étel: az a fajta utazó vagy, aki mindent megkóstol, kipróbál?

Mindent, de tényleg mindent megeszem. A legextrémebb fogások a suri (hüvelykujjnyi kövér kukac) és termesz voltak az esőerdőben, de ettem például piranhát is. Azért „rendes" helyen, kifőzdében is megejtettem naponta egy étkezést, ha pedig napokig a természetben voltunk, mondjuk egy túrán, akkor főztem. Ez sokszor megérte, hiszen akkoriban Argentínában négyszer erősebb volt a peso, mint most, és drága volt még a legolcsóbb étterem is. Bolíviában viszont már akkor is 600 forint körüli összegért tudtam kétfogásos ebédet enni.

Sosem jártál pórul étellel?

Egyszer voltam beteg az út során, de az hetekig elhúzódott. Peruban elkaptam egy bélfertőzést, amire antibiotikumot szedtem, és diétáznom kellett. Az orvos azt tanácsolta, semmit ne egyek meg, amibe belekerülhetett zöldség vagy gyümölcs héja. Ezt nem volt könnyű betartani, fel is adtam. Más problémám nem volt, de nem is bíztam a véletlenre: 8 különböző oltást kaptam indulás előtt.

István fotóalbuma – a képek közül néhány a naptárában is helyet kapott