A beszélgetésünkkor egy nyakmerevítőt viselsz, a közösségi oldaladról pedig tudható, hogy a legutóbbi expedíciódon szenvedtél balesetet. Mi történt?

A Nordkappon a céltól, vagyis Európa legészakibb pontjától már csak ötnapnyi távolságra voltam, amikor a friss porhóval fedett, jeges úton megcsúsztam a bringával, bele egyenesen egy árokba, aminek az alján a nyakammal érkeztem egy oszlophoz, és végül még a bringa is rám esett. Eléggé sokkoló volt, de miután meggyőződtem róla, hogy mindenemet tudom mozgatni, megnyugodtam. A nyakam azért furcsán ropogott, szóval kórház lett a vége – és két törött csigolya.

Egy expedíció előtt mennyire dolgozol ki pontos tervet az útról?

A Nordkapp során – ahogyan a korábbi nagy expedícióim előtt is – csak egy körülbelüli elképzelésem volt arról, hány hét alatt szeretném megtenni a Szlovákián, Csehországon, Németországon és Svédországon keresztül vezető teljes távot, de a napi beosztást már nem készítem el. Vagyis rugalmasan kezelem az etapokat: ha egy nap tekerek 150 km-t, a következőn megengedem magamnak, hogy három órára beüljek egy benzinkútra. Szálláshelyeket szinte soha nem foglalok, mert ha bejön egy erős szembeszél vagy egy tripla defekt, akkor nem fogok elérni a szállásra. Gyakran használom a couchsurfinget, amit szintén aznap foglalok. Egyébként is, én nem a tervezésben, inkább az improvizációban vagyok jó.

Sötét, fagyos vidékeken egyedül biciklizni, mínusz 20 fokban sátorban aludni – egyik sem tűnik kellemes szórakozásnak. Mennyire feszegeted a saját határaidat?

Ezeket a helyzeteket én nem szenvedésként vagy kényelmetlenségként élem meg; fázni vagy izzadni sem olyan rossz dolog szerintem. És sokan el sem hinnék, hogy egy igazán jó minőségű pehelyhálózsák milyen meleget tud adni! A Nordkappra ráadásul egy kétkerekű, összteleszkópos Azub fekvőkerékpárral mentem, amely annyira kényelmes, hogy száz kilométer után sem fájt tőle a fenekem. A szöges bicikligumi pedig a jégen is megtapad, és ha elég óvatos az ember, ilyen körülmények között is probléma nélkül lehet biciklizni.

A felszerelésed általában miből áll?

Egy komplett kempingcuccból: sátor, hálózsák, matrac, benzinfőző lábasszettel, instant ételekkel.

A Nordkappra több felső és alsó aláöltöző ruhát is vittem, két pehelykabátot, egy szél- és egy esőkabátot, több kesztyűt és sapkát, gyapjúzoknikat. Ezenkívül van nálam okostelefon, amelyen a navigációm található, és powerbank.

Az eddigi legnagyobb projekted a Csoma Útján Expedíció volt, ahol 13 ezer km-t tettél meg kerékpárral Erdélytől Indiáig, tíz országon át. Honnan jött az ötlet, hogy ezt az utat járd be?

A húszas éveim elején olvastam Kőrösi Csoma Sándor úti naplóját, s az teljesen magával ragadott. Elképesztően inspiráló volt számomra ahogyan ő utazott – maga volt az aszketizmus: minden kényelmet nélkülözött, alig evett és ivott, ócska ruhákban járt elképesztő mínuszokban. Nekem az volt a célom, hogy megemlékezzek az ő személyéről, és azzal, hogy bejárom élete egykori helyszíneit, felelevenítsem a tetteit. Voltam Kanamban, ahol befejezte a tibeti–angol szótár és nyelvtankönyv megírását, és Dardzsilingben a sírjánál. Egyedül Ladakhba nem jutottam el, azt éppen elzárta a hó. Ez ugyan számomra nem lett volna akadály, mert a bicikliről túrasíre váltottam volna, de a hatóságok nem engedtek be. Még egyszer pedig nem akartam börtönbe kerülni.

Még egyszer?

Igen, előtte egy hónappal Pakisztánban bezártak, mert illegálisan léptem be az országba Afganisztán felől; rossz helyen léptem át a határt. Pedig az egész út egyik legjobb bulija volt ez a határátkelés: négy napon keresztül egy havas hágón át cipeltem a bringám, miközben emberrel sem találkoztam, azután Pakisztánban kibontakozott előttem egy varázslatos kultúra.

A Csoma utáni nagy kalandod a Kilimandzsáró meghódítása volt. Ebben mi inspirált?

Egyrészt szerettem volna megemlékezni a legendás magyar Afrika-kutatóról, Kittenberger Kálmánról, másrészt kipróbálni, hogyan tudok teljesíteni 5000 méter fölött a bringámat cipelve. A Kalifa Afrikai Bikepackingen részben Kittenberger első afrikai útját jártam be hegyikerékpárral Kenyától Tanzániáig.

Minek a hatására váltottál erre az életformára?

Négy évvel ezelőtt vált az ügy komolyabbá, de ez egy hosszú folyamat és rengeteg hatás eredménye volt. A szüleim gyerekkorom óta környezettudatosan neveltek, a gimnáziumban környezeti fizika szakkörre jártam, az egyetemen energetika szakos voltam. Aztán bárhol dolgoztam, mindig zavart, ha káros vagy nem fenntartható megoldásokkal találkoztam, ezért rájöttem, hogy abban van igazán motivációm, ha amellett, hogy az utazással kapcsolatos álmaimat megvalósítom, társadalmi felelősséget is vállalok.

Valójában mit keresel ezekben az élményekben? Mit ad neked ez az életmód?

Egy hihetetlenül tiszta érzést, amiben nagyon közel kerülök magamhoz, Istenhez, a természethez. Mivel az útjaim nagy része rendkívül ingerszegény környezetben telik, olyan dolgokra is képes vagyok figyelni, amelyekre máskor nem. Legutóbb, a Nordkappon például ez kivételesen jól sikerült: ott véglegesen megerősödött bennem, hogy mi az én utam. Azt gondolom, a legtöbb embernek szüksége lenne arra, hogy legalább néhány napot eltöltsön teljesen egyedül a természetben, és megeméssze azt a sok és nagyrészt felesleges információt, ami a hétköznapokon éri őt.

Célod is, hogy inspirálj erre másokat?

Igen, de talán ennél is fontosabb, hogy a hosszú távon fenntartható közlekedési formákat hirdessem. Én nagyon hiszek a vonat és a kerékpár ötvözésében, márpedig Európa jól kiépített vasúti hálózattal rendelkezik, majdhogynem bárhová el lehet jutni ezzel a kombinációval. Az elektromos autózás is remek dolog, főleg, ha megújuló forrásból nyerjük hozzá az energiát. A bicikli pedig maga a fenntarthatóság.

Eddig tehát három nagy expedíción vagy túl. Hogyan gondolkodsz róluk, mennyire tartod kivételesnek ezeket a teljesítményeket?

A Nordkapp nem volt „földönkívüli” teljesítmény, a Csomáról inkább gondolom, hogy kivételesebb expedíció volt. De amikor esetleg keményebb helyzetekbe kerülök, mindig arra gondolok, mit csináltak az Annapurna gerincén azok hárman, akik tizenhat napon keresztül 6000 méter fölött mozogtak egy hátizsákkal, és volt, hogy csupán napi másfél energiaszeletet ettek. Vagy Rakonczay Gáborra, aki az óceán közepén evezett egyedül mindenféle kommunikáció nélkül. Az én útjaim ehhez képest csemegék, én városok és falvak között tekerek, igaz, előfordul, hogy három fokban és száz kilométeren keresztül szakad az eső az arcomba, mindenemet eláztatva. De legalább én egy ponton be tudok menni egy szupermarketbe melegedni.

A következő utad hová vezet?

A Himalája teljes hosszát szeretném bejárni gyalogosan és kerékpárral a Great Himalayan Trail útvonalán haladva, amely több országot érint. Az átlagmagasság 4000 méter körüli, a teljes táv pedig kb. 5500 kilométer lesz. Júniusban kezdek Pakisztánban és Tibetben végzek december elején. Ezt a világelső teljesítményt szeretném arra is használni, hogy népszerűsítsem az ökoturizmust, erősítsem a fenntartható közlekedésformákra épülő tudatosságot és megismertessem az embereket a legkevésbé káros utazási formákkal.

Csoma útján 2 kötetben

Zichó Viktor két könyvet is megjelentetett eddigi legfontosabb expedíciójáról. A Csoma útján két keréken című kötetében Viktor az út kalandokban gazdag történetét meséli el, a Csoma útján képekben pedig egy látványos fotókönyv, amely a 13 ezer kilométeres táv során készített felvételeit tartalmazza.