2024-11-14
Katasztrófaturisták kedvence: a burmai Halálvasút
Ha a “halál” szó is megjelenik egy látványosság nevében (mint például a kaliforniai Death Valley Nemzeti Park esetében), akkor joggal feltételezhetjük, hogy szörnyű, a látogatókat próbára tevő körülmények várnak ott ránk. Ez a helyzet a csak „Halál vasútja” néven hírhedtté vált thaiföldi vonallal is, amely – bár látványos tájakon halad keresztül – különösen sötét múltra tekint vissza.
Thaiföld buja, dzsungellel borított vidékei ugyan autóval is bejárhatók, a vonatos közlekedés rajongóinak azonban kihagyhatatlan élmény a Death Railway néven futó, Thaiföldet és Mianmart összekötő vasútvonal. Az utóbbi állam korábbi nevéről Burma-vasútnak is nevezett vonalat a japán hadsereg kezdte el a második világháború idején. A Délkelet-Ázsiát meghódító Japán haditengerészeti fölénye megroppant az 1942-es midwayi csatában elszenvedett súlyos vereség után, szinte védtelenül hagyva számos utánpótlási útvonalat.
Ez viszont jelentősen rontotta az angol uralom alatt álló India megtámadására készülő hadsereg esélyeit, ezért alternatív megoldásként a japánok egy 415 kilométeres, Thaiföldről Dél-Burmába vezető vasútvonal kiépítése mellett döntöttek. A tervezett pálya azonban – 50 kilométer kivételével – mindenütt sűrű dzsungelen haladt keresztül, ráadásul több mint 600 hidat és több száz viaduktot, töltést és vájatot kellett hozzá megépíteni. Nem véletlen, hogy a nyomvonalat már 1900 körül felmérő angolok kivitelezhetetlennek ítélték a megvalósítását – a japánok viszont, brutális módszereikkel, alig 12 hónap alatt, 1943 végére megépítették a Burma-vasutat.
Ehhez viszont rengeteg munkáskézre volt szükség, amit a japánok két módon biztosítottak. A legnagyobb csoport nagyjából 200 ezer – főként maláj, valamint indonéziai, vietnámi, burmai és indiai – férfi, nő és gyermek alkotta, akiket kényszermunka keretében dolgoztattak, a másikat pedig mintegy 60 ezer brit, ausztrál és holland hadifogolyból alakították ki. A munkálatokat azonban nem a két végállomástól kezdték el, hanem az egész vonal mentén létrehoztak körülbelül 100 munkatábort, és valamennyi szakaszon egyszerre zajlott a munka.
A körülmények viszont borzasztóak voltak, főként azokon a távoli helyeken, ahova az átlagosnál is nehezebb volt élelmet, felszereléseket és gyógyszereket eljuttatni. Ennek megfelelően a halálozási ráta is rendkívül magas volt: az ázsiai kényszermunkások legalább fele belehalt az építésbe, és a hadifoglyoknak negyede is életét vesztette az éhezés, túldolgoztatás és különféle trópusi betegségek következtében. A háború végét megélők is rettenetesen lefogytak, és a megfelelő tápanyagok hiánya kedvezett olyan betegségek terjedésének, mint a kolera, a malária, a vérhas vagy a trópusi húsevő fekélyek.
A Death Railway igencsak népszerű a katasztrófaturisták körében: Kancsanaburiból indulva a legfontosabb állomások a Háborús Temető és a meredek sziklafalba épített Tham Krasae viadukt. Szintén az elhunyt vasútépítők emlékét őrzi a Khwae Yai (magyarul: nagy áldozat) folyó fölé emelt – a háború idején kiemelt fontosságú – híd, amelyen egykor kétezernél is többen dolgoztak. A híd és a Burma-vasút történetét Pierre Boulle francia író (aki hírszerző tisztként maga is Burmában tevékenykedett a második világháború idején) 1952-ben megjelent regénye, a Híd a Kwai folyón, valamint David Lean azonos című, 1958-ban hét Oscar-díjjal elismert filmje is feldolgozza.
