A fél életed utazással telt – mostanáig. Hiányzik már ez az életforma?

Tényleg rengeteget utaztam az elmúlt tíz évben, versenyről versenyre repültem szerte a világban – és persze, hiányzik is. De rájöttem, azt is élvezem, ha itthon lehetek. Persze gyakran így is mehetnékem támad, csak most külföld helyett belföldi célpontokat kell választanom. Aminek azért is örülök, mert így végre elkezdtem bejárni Magyarországot.

Mik voltak az új felfedezéseid?

Biztosan furán hangzik, de a Balaton. Ezelőtt gyerekkoromban jártam ott utoljára, hiszen amióta úszom, a nyaraim soha nem voltak szabadok. Ezen kívül nemrég kirándultunk egyet Villányban, legközelebb pedig egy tokaji látogatást tervezünk.

Magát az utat, az autózást mennyire élvezed?

Imádom. Nagyon szeretek vezetni; ilyenkor általában szól a zene, és ahogy kiérünk a városból, jól feltekerem a hangerőt. Eddig az utazás nekem inkább a repülést jelentette, amit azért vártam mindig, mert az volt a pihenés ideje: kikapcsoltam a telefonom, és aludtam. Ezt odáig fejlesztettem, hogy amint felszállok a gépre, azonnal elálmosodom, és mindegy, hogy két vagy tizenkét órát repülünk, biztosan végigalszom az utat.

Mik az első számú úti céljaid, amikor privát vakációt tervezel?

Egy kezemen meg tudom számolni, hogy az elmúlt pár évben hányszor voltam privát utazáson – majdnem mindig oda megyek, ahol verseny van. Kétszer vakációztam Máltán, és nemrég életemben először eljutottam Velencébe is. Kicsit tartottam attól, hogy az a Velence, amit a fotókon látunk, nem találkozik majd a valósággal, de élőben talán még jobban is tetszett. Múlt nyáron pedig Horvátországban vitorláztunk pár napot.

Mennyire merülsz el egy-egy ország gasztronómiájában?

Nagyon szeretek enni, sportolóként pedig különösen fontos számomra a minőségi étel, de emellett az is, hogy finom legyen.

Az egyik kedvencem éppen az olasz konyha, vagyis Velence ebből a szempontból is jó választás volt.

Jártunk például egy Quadri nevű, Michelin-csillagos étteremben, ahol egy kilencfogásos à la carte menüt ettünk végig, aminek minden egyes tétele elképesztő volt. Az utolsó edzőtáborunkat pedig idén februárban Nápolyban tartottuk, ez az egyik kedvenc városom. A kagylószószos pizzát mindenkinek meg kellene kóstolnia!

A pizzán kívül mit kedvelsz annyira Nápolyban?

Tudom, hogy sokan koszosnak és hangosnak tartják, de én pont ezt szeretem benne. Imádom a nápolyiak lazaságát, és azt a híres temperamentumot – biztos azért, mert állítólag én is ilyen vagyok… Robogót bérelve jártuk a várost, vagy csak sétáltunk a tengerparton.

És ha éppen nem edzőtábor vagy egy újabb verseny miatt utazol, hány nap után kezd hiányozni az úszás?

A karantén alatt is eltelt néhány nap, hogy nem mentem le az uszodába, de alapvetően már egy nap kihagyás után is hiányzik. Egyszerűen szeretek minden napot edzéssel indítani. Életem végéig úszni fogok reggelente.

Egy nagyobb ugrással vissza a világtérképre: Tokióról milyen emlékeid voltak idáig?

Évente jártam oda versenyezni, szóval elég jól ismerem a várost. Imádom Japánt, a kultúrájával és a gasztronómiájával együtt, és furcsa módon minden olyasmit szeretek Tokióban, ami pont Nápoly ellentéte: a tisztaságát, az emberek tiszteletteljes, precíz hozzáállását, és hogy minden tökéletesen működik benne. Nagyon izgalmas figyelni a város vibrálását is. Nem feltétlenül élnék Tokióban, de nagyon élvezem, amikor ott lehetek.

Mennyi idő volt, amíg helyretetted magadban, hogy idén mégsem leszel ott, vagyis hogy elhalasztják az olimpiát?

Számomra inkább a bizonytalanság volt stresszes: amikor már nem tudtunk rendesen tréningezni, már kezdtek elmaradozni a versenyek, de még mindig nem jelentették be hivatalosan a halasztást. Miután kimondták, azonnal újraterveztünk mindent, és beálltunk egy új működésre.

Az elmaradt versenyek miatt felszabaduló időt mivel töltöd ki?

Eddig gyakorlatilag nem voltak szabad hétvégéim, ami az évek alatt annyira természetessé vált, hogy észre sem vettem a hiányukat. Most viszont rájöttem, hogy néha ez is tud kellemes lenni. Azóta viszont többet is dolgozom, mert az úszóklubommal és úszóiskolámmal kapcsolatos munkákban most sok olyasmire jut időm, amire eddig nem. Elkezdtünk egy versenyt is szervezni, mivel Budapesten lesz az ISL, az új profi úszóliga kezdő versenye. Ezzel együtt mégis arra volt igazán jó ez az elmúlt időszak, hogy kicsit belelássak abba, milyenek lesznek a „nyugdíjas éveim", azaz amikor már abbahagytam az úszást. Sejtettem, hogy annyira nem fog tetszeni, de még magamat is megleptem, hogy mennyire megszoktam már a folyamatos feszített tempót és az adrenalint. Egyúttal arra is rájöttem, hogy mindez később rettenetesen fog hiányozni.

Értsük úgy, hogy az elmúlt fél év legfőbb tanulsága az volt számodra, hogy mennyire szeretsz úszni?

Igen! Nekem az úszás mindig stabilitást és kiszámíthatóságot adott. Az uszodában pontosan tudom, hogy ki vagyok, mert ott minden fekete-fehér: amennyi munkát beleteszek, annyit tudok belőle kivenni. Nem lehet félrebeszélni, az időd mindent megmutat. A világ viszont általában nem így működik – pláne a mostani helyzetben. Ezért most hálásabb is vagyok, mint valaha, hogy még mindig úszhatok.

Közben egy dokumentumfilmet is forgatnak rólad. Voltak kétségeid, hogy elvállalod-e?

Nagyon sokáig gondolkodtam rajta. Tudtam, hogy az a terv, hogy az olimpiai felkészülésemet is végigkövessük, viszont tartottam tőle, hogy nagyon sok időt és figyelmet elvesz majd az edzésektől, és azt gondoltam, nem érhet annyit egy dokumentumfilm, hogy az olimpiám ne sikerüljön. Végül mégis igent mondtam, és szerencsére a stáb nagyon profin dolgozik, mostanra szinte teljesen hozzászoktam a jelenlétükhöz.

És amiatt izgulsz, hogy a nézők olyannak látnak-e majd benne, amilyennek te szeretnéd?

Igen, és rengeteg fog múlni a vágáson, hiszen kb. 70–80 napot forgatunk, amiből aztán egy 90–100 perces mozifilm készül. Szeretném, ha átjönne a legfőbb üzenete, ami miatt végül elvállaltam ezt az egészet: azt akarom a film által elmondani, hogy én is egy kisvárosból indultam, majd lettem olimpiai bajnok, és azt gondolom, hogy a legnagyobb céljait bárki elérheti. Ebből a szempontból én sem érzem magam különlegesnek. Ha bármi különleges van bennem, az az, hogy én sosem adtam fel a küzdelmet. Remélem, hogy az embereket inspirálja majd a történetem, és a mozi után azt mondják maguknak: „Gyerünk, mostantól csináld te is teljes erőből azt, amit szeretsz!"

Patakfalvi Dóra