Görgeinek nagyon hosszú élet jutott, majdnem megélte a 100. életévét is, a tábornak végül az első világháború közepén, 1916-ban halt meg. Görgei a szabadságharc előtt vegyésznek tanult a Károly Egyetemen Prágában, majd öröksége hazaszólította, a harcok pedig végleg megakadályozták, hogy visszatérjen tanulmányaihoz.

Rövid időn belül ütőképes magyar hadsereget szervezett, a nagy stratéga szépen lassan átvette az irányítást, az osztrákok nem tudták őt legyőzni. Az orosz beavatkozás azonban hirtelen megváltoztatta az erőviszonyokat, végül 1849. augusztus 13-án a magyar csapatok letették a fegyvert.

Később vállalta a hazaáruló szerepét, hogy egy nemzet legyen annak tudatában, külső erők nem tudták felőrölni a szabadságharcot. Görgei rehabilitációja csak az 1860-as évektől kezdődött meg, amikor 1867-ben hazatérhetett a tábornok, Deák Ferenc nem mert vele nyilvánosan találkozni, mivel a közvéleményben nagyon megosztó volt a szabadságharc hős tábornokának megítélése.

Az áruló mítosza még hosszú évtizedekig tartotta magát.

Görgei éltének utolsó 50 évét nagyrészt Visegrádon töltötte öccse birtokán – aktív társasági és kulturális életet élt a gyönyörű településen. Görgeit a költözésre az öccse, István bírta rá, az itt eltöltött évek a megnyugvás évei voltak számára. A tábornok emlékére, születésének 100. évfordulóján Visegrádon két köztéri szobrot is lelepleztek. Az egyik a városháza belső udvarán található, míg a másik a Görgey-lépcsőn kapott helyett.