Soha nem jegyzetel, nem ír naplót, minden információ, városnév, látványosság a fejében van. Elképesztő teljesítmény ez úgy, hogy lassan a 809 reptéren landolt, és több mint 200 országban járt. Szeret mindent előre pontosan megtervezni, ismerősei a Google helyett inkább őt hívják fel, ha információra van szükségük egy-egy reptérrel vagy országgal kapcsolatban. És milyen jól teszik! Földvári András biztosan tud segíteni, és még egy érdekes történetet is csatol hozzá. Kivételes humora, optimizmusa, kalandvágya minket is elvarázsolt.

Kérhetek egy rövid időjárás-jelentést Malagáról?

17 fok van, kissé felhős, napos idő, pont most értem vissza egy sétáról. Hihetetlen, de soha ennyi embert nem láttam még a városban. Minden üzlet és étterem nyitva van, teljesen felszabadultan mozog mindenki.

Miért pont Malagára utazott?

Négy és fél évet éltem Svédországban, akkor elegem lett a télből, így a hideg hónapokat szeretem kellemesebb klímán tölteni. Ha nem lenne koronavírus, Malajziába mentem volna, de most Európában kellett találnom egy helyet, ahova könnyedén el lehet jutni és olcsó. Mivel jelenleg Malagára sem jönnek diákok, sikerült egy tengerparti kislakást találnom, budapesti albérletáron. Minden nap haladok az új könyvemmel, közben sétálok, pihenek, felfedezek.

Az új könyvre később mindenképp visszatérünk, de most arra lennék kíváncsi, hogy 200 ország után van-e még álom úti célja?

Hogyne, állandóan! A 200 országon túl jártam hivatalosan elismert önálló országban, sok tengerentúli, önálló gyarmaton is. Hamarosan az úgynevezett ABC-szigetekre (Aruba, Bonaire és Curacao) megyek, ami holland felségterület, de nem önálló ország. Májusban utazom Északkelet-Brazíliába, számos építészeti látnivaló van arrafelé. Például Recifében található Dél-Amerika legrégebbi zsinagógája, amit mindenképpen megnézek. Sőt van arra mesebeli tengerpart is, Fortaleza közelében, azt sem hagyom ki. A legnagyobb álmom azonban, hogy eljussak az Antarktiszra, amit az előző könyvem jogdíjából megtehetek – eddig erre nem volt erre lehetőségem, mert borzasztóan drága. Onnan aztán Argentínába repülök egy kedves barátomhoz. Rengeteg tervem van, és már időm is lenne rá, kizárólag anyagi akadályai vannak az utazásoknak. Mióta elvesztettem a Turkish Airlines kedvezményeket, minden jegyet teljesen áron kell megvennem.

Milyen utakra tart önnel a családja?

A gyerekek nem örökölték a kalandor vérvonalat, a feleségem szívesen jön velem, de nem szeret ugrabugrálni, ő inkább egyhelyben pihen. Jobban kedveli a természetet, mondjuk a Plitvicei-tavakat vagy a svájci hegyeket, míg én a városokért rajongok. Utoljára Macedóniában voltunk, az Ohridi-tónál. Az én nagy vágyam, hogy felfedezzem az új reptereket Európában. A legizgalmasabbnak a brassói reptér tűnik, ahova a török légitársaság júniusra tervez járatot. Sőt van egy járat Isztambulból, ami a grúziai Batumi reptéren landol és busszal viszik az embereket Törökországba. A török Rizében is épül egy reptér, azt is megnézem. A tengert feltöltik kövekkel, sóderrel, és arra a szigetre épül a reptér, akárcsak Oszakában. Ha minden igaz, júniusban elkészül, de ha nem, akkor vissza kell térnem oda. Nem készülhet el úgy török reptér, hogy én ne lássam!

Hihetetlen szenvedéllyel beszél a repterekről, pedig az ember azt gondolná, nagyjából mind hasonló.

Nem, dehogy, mindegyik más. Olyannyira nem egyformák, hogy például a Ko Szamuji (Koh Samui) reptér cölöpökön áll, nincs oldala. Továbbá nagy kedvencem a norvég Narvik reptér, ami egy icipici házikó, és szinte egy kiszolgáló személyzet intéz mindent: a tankolást, a csomagokat, a jegyellenőrzést. A norvég repterek 90%-át egyébként láttam már, szóval ott is van restanciám.

Akkor járta körbe északot, amikor Svédországban élt?

Többek között, de a svédországi külszolgálat után is többször visszatértem. Amikor mi Svédországban éltünk, a 70-es években, nagyon érdekes volt. Akkor tört be az ABBA, megtanultam a nyelvet, szerettünk ott lenni, de inkább nyáron. Novemberben rendszerint elutaztunk pár hétre Ausztráliába. A nyarak tényleg csodálatosabbak voltak. Rendszeresen jártunk az ottani barátaink hétvégi házaiba pihenni, de aránytalanul rövid ott a szezon. Viszont sok érdekességet is láttunk. Télen, karácsony környékén egy atlétikai futópályát locsolóautóval locsoltak, és mire körbeért, jégpáncél borította, és mindenki ott korcsolyázott. Egy közösségi szauna is volt mellette, ráadásul mindez a házunktól 150 méterre.

Még mindig javában kanapészörföl?

Egyre kevésbé űzöm, annak ellenére, hogy régen én voltam ennek a műfajnak a magyarországi nagykövete. Mondjuk hamarosan újra kanapészörfölök majd Pakisztánban, Lahorban, ahol régebben már jártam, de új repteret kapott, így nem kérdés, hogy vissza kell térnem. Ott van az a híres Wagah Border, ahol gyalog át lehet menni Pakisztánból Indiába. Onnan fölmegyek a Kasmír melletti Pesavarba, egy hatszobás házban kaptam szállást, csak elférek valahogy. Egy barátom ajánlotta ezt az ismerősét, akihez megyek, nagyon kedves, szeretettel vár. Meg kell, hogy mondjam, a világ egyik legvendégszeretőbb országa Pakisztán, talán csak Irán előzi meg. Iránban láttam egy olyan feliratot: „Ne ülj addig a vacsorádhoz, míg vendég nem ült az asztalodnál". Ez a mondat tökéletesen jellemzi az iráni embereket. Tipikus példája, hogy a megapolitikának és az emberek kedvességének semmi közük nincs egymáshoz.

Akkor önnek különösen fontos, hogy elvegyüljön a helyi emberek között.

Igen, kell, hogy érezzék az ott élők, hogy szeretnék integrálódni a szokásokhoz, a helyi dolgokhoz. Kerülni kell a konfliktusokat, még ha provokálnak is.

Miféle provokációkra gondol?

Mondjuk, ha megkérdezi valaki, politikailag mi a véleményem erről vagy arról. Ilyenkor szépen kitérek és megkérem, beszéljünk másról. Nem szabad ezekbe belemenni, még Afganisztánban is könnyedén kitértem.

Hogy áll a gasztronómiával? Kísérletező típus vagy inkább marad a megszokott hús-krumpli kombónál?

Egy igazi gasztronómiai proletár vagyok, a káposztás cvekedli a kedvencem. A franciás, mini adagokat is kevésbé kedvelem. Azért szerettem Belgiumban élni, mert ott francia minőséget adnak, német adagokkal. Nem nagyon kísérletezem, csak ha muszáj. Mondjuk van olyan szituáció, amikor nem lehet nemet mondani, és udvariasan meg kell mindent kóstolni.

Mi mindent például?

Az arab országokban gyakran kerül ilyen helyzetbe az ember. A legszörnyűbb étel, amit meg kellett kóstolnom, az a birkafej volt. A házigazda kézzel megfogta és a számba tette. Na, azt nem lehetett kikerülni. Jemenben az történt, hogy meghívtak ebédre, és az asztalt leterítették egy viaszos vászon terítővel. Egy nagy tálban kihozták a sült csirkés rizst és az asztal közepére borították. Onnan kellett elfogyasztani kézzel. Szigorúan jobb kézzel, bal kézzel ugyanis más kell csinálni. Annyira féltem, nehogy rossz kézzel nyúljak bele, hogy inkább ráültem a bal kezemre. Indiában pedig volt ugyan tányér, de a helyiek kézzel ettek. Észrevették, hogy ebéd elején nézelődöm, és a pincér hozott egy kanalat. Ázsiában ritkán adnak kést az ételekhez, csak négy-, ötcsillagos, európai szállodákban. Csak villával és kanállal esznek, ami nem jelent nagy nehézséget, mivel minden ételt apróra darabolnak. Egész Ázsiában, ahol nem pálcikával esznek, mint Thaiföld, Kambodzsa, kizárólag így étkeznek.

Beszéljünk az új könyvről! Miben lesz más az „Ez az én világom – Jó emberek, különös élmények távol és közel", mint az előző „Elmentem világgá! – 80 sztorival a Föld körül"?

Az első könyvben inkább a saját élményeim kerültek előtérbe, a másodikban a környezetemben lévők, a szeretteim és a barátaim. Pontosan az kapott fókuszt, hogy mit tettek értem, milyen élményeket köszönhetek nekik. Közel 12 ezer fogyott el az előző kötetből, húsvétra újra kell nyomni. Váratlanul ért, de nagyon boldoggá tesz. Azt gondoltam, írok egy könyvet a gyerekeknek, hogy tudják, miért nincs kacsalábon forgó házunk. Nem volt soha spórolt pénzünk, inkább utaztunk.

Sokat gondolkodtam azon a mondaton, ami az új könyv beharangozójában van: a világ jó! Ezt nem mindig érzem így, de önnel beszélgetve egyértelmű, hogy a világ jó.

Ugye-ugye, én megmondtam. Csak arra kell figyelni, hogy jó szemszögből szemléljük. Én megpróbálom mindenben a legszebbet látni, és ez igazán boldoggá tesz.

Pedig a sok jó élmény mellett megrendítő emlékei is vannak, gondolok itt a 2004-es thaiföldi cunamira.

Soha nem felejtem el azt a napot, december 26-át. A cunami pusztításánál a bangkoki úszópiacon voltam, másnap pedig repültem Phuketre. Akkor szembesültem a katasztrófával, ami borzasztó volt. Egy autó egy első emeleti erkélyen állt, addig felment a víz a tengerparti sétányról. Ha nem látom a saját szememmel, nem hiszem el. Volt egy mentős a csoportban, akikkel utaztam, vele segítettünk megtisztítani a partot. Sok magyar élte át a pusztítást, ők szerencsére megmenekültek.

Hogy lehet egy ilyen élményt feldolgozni?

A feleségem soha el nem múló érdemeket szerzett nálam, amikor látta, mennyire megviselt az az élmény, és azt mondta:„András, életed nagy álma, hogy a 66-os úton autózz, menj!" Van egy érdekes rendszer Amerikában, ezt használtam ki. Ha családok átköltöznek, mondjuk a keleti partról nyugatra, elrepülnek, egy cég utánuk viszi a kocsit. Találtam egy ilyet, Philadelphiából költözött egy család Las Vegasba, és kaptam rá tíz napot, hogy elvigyem az autót. Azt tudni kell rólam, hogy nem annyira szeretek vezetni, inkább vonatozom. Ehhez mégis volt kedvem, hiszen így jutottam el Philadelphiából Atlantic Citybe. Közben leadtam Vegasban a kocsit, de kaptam is egy bérautót, hogy eljussak a San Diegó-i reptérre. Emlékszem, amikor La Jollában először megláttam az óceánt, fókák napoztak a parton... csodás látvány volt. Az eredeti 66-os út egyébként Chicagóból vezetett Los Angelesbe. Ahol mi autóztunk, az csak részben tartalmazza a régi utat. Mondjuk így is óriási élmény volt, végig western stílusú éttermek, benzinkutak, olyan nosztalgikus minden.

Szöveg: Sinkó Edit