Teljesen egyedül vagyunk a napfénytől csillogó Indiai-óceánon. A kormányállás mellől előkerül a cápacsalogatás egyik legfontosabb eszköze, egy szebb időket megélt behorpadt oldalú mosógépdob. Ebbe töltik be a péppé összenyomott szardíniát, amit egy bójás kötélre erősítve eresztenek le a mélybe. Ezt egy kettévágott tonhal törzse követi, amit a hajó orrától jó húsz méterre dobnak ki, szintén egy nagy, vörös bójához rögzítve. Most már nincs más dolgunk, csak a várakozás. Mindenki beöltözve, és az összeszerelt légzőkészülékekkel a lába közt várja a „bevetési parancsot". Alig öt perccel a mosógépdob elsüllyesztése után, hirtelen cikkázó sziluettekre figyelünk fel az áttetsző, kékeszöld vízben.

Semmi kétség, megérkeztek az első cápák!

Lázasan készülődünk, felvesszük a légzőkészüléket, majd elvégezzük a merülés előtti biztonsági ellenőrzést. A csónak szélére ülve várunk Mark vezényszavára, majd egyszerre, lendületes hátrabukfenccel fordulunk a vízbe. Tíz méteres mélységig zuhanva levegőt eresztek a búvármellényembe, hogy megállítsam a süllyedést. Belebegek és szétnézek a kékes homályban. Mint a villám, húz el előttem alig karnyújtásnyi távolságra az első „eleven torpedó" egy karcsú feketefoltos cápa. Most eszmélek csak rá, hogy nincsen egyedül, köztem és a tőlem mintegy tíz- tizenöt méterre himbálódzó mosógépdob között legalább harminc-negyven cápa nyüzsög a dobból kiáramló szardíniaolajtól és vértől felizgulva. Elképesztő az élmény, ahogy a fejem mellett, az uszonyom alatt és szinte a vállamat súrolva száguldoznak körülöttem. A fantasztikus látványba feledkezve észre sem veszem, hogy milyen gyorsan eltelt a háromnegyed órás merülési idő. A második merülésnél is ugyanilyen kavalkád vár ránk odalent; feketefoltos cápák légiójának látványában gyönyörködhetünk újabb háromnegyed órán át. Tigriscápáknak azonban egyelőre nyomát sem láttuk, de sebaj, így is fantasztikus kalandban volt részünk.

Tigris a jobb oldalon!

A fedélzeten oldott hangulat uralkodik az átélt élmények hatására. Felszabadultan nevetgélünk, miközben elpakoljuk a felszerelést és a hazainduláshoz készülődünk. A kormányállásban ácsorgó Roger ekkor hirtelen szoborrá merevedik, és a tenyerét a szeme fölé emelve a még kint lévő tonhalas bója irányába néz meredten. „Tigris a jobb oldalon" – üvölti izgatottan. Mindenki jobbra kapja a fejét.

Valóban, vagy harminc méterre tőlünk, a bója vörös gömbjénél forrni, pezsegni kezd a víz.

A tajték közül váratlanul egy szürke, csíkos hát, valamint a jellegzetes hátúszó bukkan elő. Semmi kétség, ez egy megtermett tigriscápa! Csakhogy, a búvárpalackokból az előző két merülés során már elfogyott a levegő. Mark pár szót vált Rogerrel, majd hozzánk fordul: „Srácok, ha gondoljátok, odaúszhatunk, megnézhetjük." Ez persze azt jelenti, hogy légzőkészülék hiányában csak búvármaszkkal, uszonnyal és légzőcsővel felszerelve, a felszínen úszva tudjuk megközelíteni a világtenger egyik legveszedelmesebb ragadozóját. A társaságból nem mindenkinek fűlik a foga egy ilyen kalandhoz, de én, valamint rettenthetetlen Janó barátom jelezzük, mi mennénk. Így végül négyen csobbanunk a vízbe, Mark, Roger, Janó és én. A délutáni nap már nyugati irányból, szemből süt. Meredten figyelek előre a bója irányába, de egyelőre semmit sem látok a planktontól zavaros zöld vízben. Csak a tudatom figyelmeztet, hogy valahol ott, a láthatóság határán túl egy nagy tigriscápa marcangolja a csaliként vízbe eresztett tonhalat. Egymás mellett úszunk, én vagyok a „jobbszélső". Mellettem Mark tempózik, mindenki meredten néz előre. Ekkor hirtelen valami megmagyarázhatatlan érzéstől hajtava jobbra pillantok, rézsút alulról egy hatalmas árny bontakozik ki a homályból, egyenesen felém tartva. Széles, lapos, trapéz alakú orráról, valamint a hatalmas ívelt szájról rögtön ráismerek, ő az, a bója környékén vadorzó tigriscápa. Leadom a jelzést a mellettem úszó Marknak, aki nyugtázza a felfedezést, majd mutatja, hogy azonnal álljunk meg. Függőlegesen lebegek, légzőcsövem a felszínhez szegez, mint egy karácsonyfadíszt.

A tigris lassan, de nagyon céltudatosan tovább közelít felém.

Ne hátrálj!

Rossz gondolatok kezdenek motoszkálni a fejemben; vajon ki fog térni? Amikor az óriási, holdsarló alakú száj már teljesen kitölti a búvármaszkom látómezejét, feltámad bennem az ösztön, és elkezdek hátrálni. Váratlanul Mark tenyerét érzem a hátamban, óvatos kézjelzéssel mutatja, hogy álljak meg. Néhány idegtépő pillanat következik, mert a cápa még mindig nem tágít, hanem tovább közeledik felém. Már csak karnyújtásnyira van tőlem, amikor elkezd kifordulni. Örökkévalóságnak tűnt az a néhány másodperc, ahogy szinte az arcomat súrolva elúszott előttem. Amíg élek, nem felejtem el azt a pillanatot, amikor apró, kifejezéstelen szemeit forgatva megvizsgált. Szép komótosan elhúzott előttünk, majd ismét lefelé vette az irányt. Amikor a bója közelébe értünk ismét felbukkant, de már nem egyedül jött, hanem két másik tigriscápával. Ott lebegtünk négyen a felszínen, kilométerekre a parttól, a lefelé hanyatló délutáni nap sugaraitól gyöngyházszerűen csillogó vízben, három megtermett tigriscápával a hasunk alatt. Ilyen kalandban azóta sem volt részem.

Szöveg: Elter Tamás