Dél-Afrikáról először a Kruger Nemzeti Park, a festői Drakensberg-hegység, esetleg a viharairól hírhedt Jóreménység-foka jut először az eszünkbe. Az ország azonban nem csak a szárazföldön kínál felejthetetlen látnivalókat, de az óceán mélyén is.

Sokszor nekem szegezték már a kérdést, vajon mi visz rá, hogy a legtöbb ember által rettegett tengeri ragadozók, a cápák társaságát keressem. A tenger iránti vonzalmam a gyerekkoromig nyúlik vissza, majd úgy hozta az élet, hogy hivatásos búvárként illetve tengerkutatási szakíróként teljesíthettem be a gyermekkor nagy álmait, megjárva több földrészt, mindhárom óceánt és számos tengert, begyűjtve jó néhány cápás kalandot. Ezek közül különösen emlékezetes maradt a legelső randevúm a világtenger egyik legveszélyesebb tengeri nagyragadozójával, a tigriscápával, amellyel a dél-afrikai Durban közelében, az Aliwal Shoal zátonyrendszer találkoztam.

A tenger hírhedt, csíkos hátú terminátora

Dél-Afrika partjainál él a földkerekség leggazdagabb cápapopulációja, az ország atlanti és indiai-óceáni partvidékéről összesen 118 különböző cápafajt ismer a tudomány. Ezek közül messze a „Big Three" a leghíresebb, vagyisa nagy fehér-, a tigris-, és a bikacápa triásza. Az egyik első dél-afrikai búvárexpedíciónkon a tigriscápa megfigyelését tűztük ki célul. A faj a nagytestű cápák közé tartozik; a kifejlett példányok átlagos testhossza 3,5 -4,5 m között mozog.

Noha a tigriscápa mindhárom nagy óceán trópusi és szubtrópusi vizeiben előfordul, csak kevés búvár mondhatja el magáról, hogy sikerült farkasszemet néznie az óceán „tigrisével". A tigriscápák ugyanis csak akkor úsznak ki a partközeli sekély vizekbe, amikor a nap már a horizont felé süllyed.

A cápatámadási statisztikák szerint e faj számlájára írható a második legtöbb, halálos kimenetelű támadás.

(Az első helyen a nagy fehér cápa áll.) A tigriscápa harapása azonban még a nagy fehérénél is veszélyesebb és roncsolóbb hatású, az állkapocs szerkezete és fogstruktúrája miatt. Amíg a legtöbb cápafajnál jól azonosítható előjelei vannak az agresszív szándéknak, a tigriscápánál ilyet nem tapasztalhatunk. Csak jön, egyre jobban közeledik szép lassan, komótosan, majd váratlan hirtelenséggel csap le, ha éppen úgy tartja a kedve. Ezek jártak a fejemben, amikor egy verőfényes kora reggelen betoppantunk a Rocky Bay partján fekvő Blue Wilderness búvárbázisra.

„Akkor is tarts ki, ha olyan közel jön, mintha homlokon akarna csókolni!"

Mark Addison, a Blue Wilderness bázis alapítója igazi óceáni macsónak és nemzetközi hírű cápaszakértőnek számít, aki még az 1990-es évek elején az első pionírok egyikeként kezdett el védőketrec nélkül szabadon merülni a legveszélyesebb cápafajokkal, köztük a tigriscápával. „Ha valakinek színes búváruszonya vagy neoprénruhája van, akkor jobb, ha elő sem veszi " – nyitotta meg az eligazítást Mark.

Az élénk, rikító színek, különösen a pink vagy a neonzöld úgy vonzzák a tigriscápát, mint a mágnes a vasat – fűzte hozzá magyarázatként.

„Nagyon fontos, ha megpillantod a tigriscápát, azonnal állj meg, vegyél fel függőleges testhelyzetet, és fordulj vele szembe"– sorolta a további szabályokat. „Jegyezzétek meg jól, hogy egyetlen tapodtat sem szabad hátrálni, ha feléd kezd közeledni, hanem meg kell várni amíg kifordul, még akkor is, ha már olyan közel jött, hogy homlokon tudna csókolni"– hangzott a félig vicces, de véresen komoly tanács.

A kalandok már a vízre szállással elkezdődnek

A parttól 7-8 kilométeres távolságban, a nyílt óceánon fekvő, víz alatti Aliwal Shoal sziklaplató több kilométer hosszúságban terpeszkedik el. A parttal párhuzamosan déli irányba hömpölygő egyenlítői Aghulas-áramlat langymeleg trópusi vize a zátonysor mélybeszakadó keleti fala mentén felfelé kúszó hideg mélységi áramlatokkal keveredve erős sodrást hoz létre. A hűvös, tápanyagban dús áramló víz mágnesként vonzza ide a hatalmas halrajokat, valamint azok nyomában a cápákat. Ennek köszönhető, hogy az Aliwal Shoal vizein egy-egy merülés alkalmával akár négy-öt különböző közepes vagy nagytestű cápafajjal is találkozhatunk.

Az erős tengerjárás miatt még nyugodt, szélcsendes időben is három-négy méter magas hullámfal duzzad fel a szörfzónában, ezért itt a kalandok már a vízre szállással elkezdődnek. Gumicsónakunkat erősen kell tartani a derékig érő vízben állva, amíg mindenki felküzdi magát a fedélzetre az erősen csapkodó hullámok között.

Komoly kétségek gyötörnek, vajon hogyan fogunk átjutni ép bőrrel a tőlünk két-háromszáz méterre tomboló hullámfalon.

Rogernek, a ranger-kalapot viselő borostás szkipperünknek azonban az arcizma sem rándul, amikor az alapjáraton dohogó motorokkal bandukoló csónakunkat egy gyors kormánymozdulattal a szörfzóna felé fordítja. Ekkor veszem csak észre, hogy a magas hullámfalon egy nagy V alakú hasadék nyílt, és Roger e „kapu" irányába fordította a csónakot. Hirtelen felbőgnek a motorok, a csónak pedig az elszabaduló lóerőktől megvadulva száguld a viharos gyorsasággal közeledő hullámfal felé. Behúzom a nyakam, erősen szorítom a kapaszkodókötelet, a lábaimat pedig bedugom a merev aljú csónak padlójára szerelt hevederekbe. Laposan fölpillantva egy zöldes, éppen átbukóban lévő hullámszörnyet pillantok meg közvetlenül a fejünk felett. Az üveghangon üvöltő motorokkal száguldó csónakunk mint a parittyából kilőtt kő, úgy repül át a hullámfalon nyílt lejtőn. Egy pillanatra behunyom a szemem, amikor a csónakunk nagy tajtékfelhőt vetve landol a hullámfal mögött, magunk mögött hagyva a tomboló szörfzónát. Mindenkiből megkönnyebbült sóhaj tör elő, Roger pedig elégedetten vigyorog ránk az összeázott kalapja alól. Túléltük a hullámokat, jöhetnek a cápák!

A történetet innen folytatjuk!

Szöveg: Elter Tamás