A tonik egyik fő összetevőjét, a kinint, az európaiak a 17. században ismerték meg, és akkoriban még a malária ellenszereként használták. A spanyol legenda szerin egy spanyol nemesasszony, Cinchona grófnő egy növénykérgekből és az andokfi fa (vagy más néven lázfa) kérgéből készült italt kapott a jezsuita papoktól lázára, ami végül meggyógyította őt. Dél-Amerikában úgy tartják, hogy Peru, Bolívia és Ecuador őslakosai mutatták be a fát a jezsuitáknak.

A kinint az andoki fa kérgéből nyerik és önmagában rendkívül keserű íze van. Európában az 1640-es évektől használták a maláriában szenvedő betegek gyógyítására – még XVI. Lajos francia királyt is ezzel igyekezték gyógyítani, amikor lázas volt. Mivel a malária még a 19. században is elterjedt betegség volt, az indiai gyarmatokon élő britek ott is igyekezték meghonosítani a kinint adó lázfát.

A kinin keserű íze miatt igyekeztek egy kicsit finomabbá varázsolni az italt: némi cukor és szódavíz hozzáadásával létrehozták a tonikvizet. Az 1850-es évektől kezdve a kinint és a tonikvizet már nem csupán kezelésre, hanem megelőzésre is használták. Erre az időszakra vezetik vissza egyébként a népszerű koktél, azaz a gin tonic kialakulását is.

Az orvostudomány mai állása szerint nem érdemes a maláriát tonikvízzel kezelni, mivel óriási mennyiségre lenne szükség ahhoz, hogy valóban elérje hatását. Mindenesetre a britek nagyban hozzájárult a tonik és a gin tonic elterjedéséhez. Az első kereskedelmi forgalomban kapható tonikvizet 1858-ban szabadalmaztatta a londoni Erasmus Bond. Az ital azóta töretlen népszerűségnek örvend.