Már 20 évesen különös szimbiózisban éltél a természettel, ami ebben a korban nem annyira jellemző. Emlékszel, mikor szippantott be először a természet?

Nagyjából a 90-es évekre tehető, tehát úgy harminc esztendővel ezelőtt történt, hogy egy fiatalokból álló társaság egy erdélyi túrát vett a fejébe a januári nagy hidegben. A lelkesedésünk nagyobbnak tűnt, mint a felszerelésünk, nem is sikerült teljesítenünk a túrát, de a természet szeretete és tisztasága ott vált missziómmá. Onnantól kezdve minden május elsején megbeszéltük, hova szervezzük a következő szemétszedő akciónkat, így jutottunk el többek között Afganisztánba, Pakisztánba vagy az Északi-sarkkörre. Rengeteg ilyen utunk volt az elmúlt 20 évben. A természet olyannyira közel van hozzám a mindennapjaimban is, az Alföldön élek és részt veszek a madarak gyűrűzésében, ellátmányozásában, fészkelő helyeik feltérképezésében. Kapcsolatban állok a Duna-Ipoly Nemzeti Parkkal, a Hortobágyi Nemzeti Parkkal és a Fertő-Hanság Nemzeti Parkkal – rengeteg szemetet szedtünk össze az elmúlt években.

Hogy jött képbe a Trabant?

Úgy éreztem, meg kell mutatni a fogyasztói társadalomnak, hogy egy kis köbcentis, kis fogyasztású járművel is el lehet jutni a Föld bármely pontjára. 2013-ben vettem meg az első Trabit ebből a célból, és már a következő év januárjában nekivágtunk egy nagy északi sarkköri turnénak.

16 ezer kilométert tettünk meg két hónap alatt.

Hogy bírtátok az éghajlatot?

Majd megfagytunk, hiszen sátorban vagy az autóban aludtunk, de mivel a Trabantnak nem túl vastag a karosszériája, ha kint -30 fok volt, bent csak 5 fokkal több. A következő évben már Budapest-Bamako-ralisok voltunk, ott nyertünk is egy különdíjat, majd 2016-ban megújráztuk. 2017-ben nem volt Bamako, ezért önálló szervezésben elmentünk a Szaharába. 2018-ban jött egy újabb Budapest-Bamako, de akkor már Gambiába, Banjulba érkezett a futam. Akkor én nem jöttem haza, két hónapot még ráhúztam, majd a következő évben ugyanott három hónapot töltöttem el, közel 30 ezer kilométert teljesítve. Akkor az Afrika Másképp Alapítványnak vezethettem a humanitárius karavánját több vendéggel együtt.

Láttam, hogy egy persely is felkerült a Trabantra: egy kép egy euró. Mennyit lehet így összegyűjteni?

Az egyszeri poén volt csak, mindenki megnézi a Trabantot, ezért találtam ki, de a cél mindig a figyelemfelkeltés. Járhatnék Land Roverrel is, de azt nem nézik meg úgy a népek, mint a Trabit. Az én autóim nem kétüteműek, mert akkor önnön szavaimat hazudtolnám meg, hogy mekkora természetvédő vagyok. Nem égetek olajat, nekem négyütemű tarbijaim vannak, de vissza vannak „köpenyezve” kétütemű kasznira, aminek nagy fílingje van, igazi kultuszautó. Mindenki felfigyel erre a 300 eurós „lomra”, amivel olyan helyeken hasítunk, ahol még egy terepjáró is nehezen megy el. Az is igaz, hogy ezek a Trabik haspáncéllal, csörlővel és minden komoly terepre való felszereléssel rendelkeznek.

Hány kilométert tettél bele ezekbe az autókba?

A fekete Trabi tavaly a karantén idején ünnepelte a 100 ezredik kilométerét. De ezt úgy képzeld el, hogy 27 éves koráig 70 ezer kilométer volt benne, én pedig 2,5 fél év alatt átforgattam az órát egy újabb 100 ezerre. A másikkal négyen idén tavasszal, a nagy lezárások idején vágtunk neki Afrikának.

Nem lehetett egyszerű akkor utazni…

Három teszttel (ez egyik francia volt, a másik magyar, a harmadik pedig angol nyelvű magyar) vágtunk neki az útnak, de számos nyilatkozat is kellett tennünk. Délután négy órakor szálltunk fel a hajóra Civitavecchiában, a 11 órakor kinyomtatott, 60 oldal papírral. A pénztárnál kiderült, hogy ami délelőtt még érvényes volt, abból egy formanyomtatvány már nem jó. Abból kaptunk egy újat, ott helyben kellett mindnyájunknak kitölteni, és csak így folytathattuk az utazást. Ugyanez volt a helyzet a tunéziai beléptetésnél, ami békeidőben mindennel együtt maximum két óra, most 12 órát dekkoltunk Afrika földjén, de még nem bent, Afrikában.

Mit vitettek Afrikába?

Tunéziába, Douzba szállítottunk hátrányos helyzetű gyerekek iskolájába adományt az Afrika Másként Alapítvány megbízásából. Nekik az a fő profiljuk, hogy szponzorokat keresnek tehetséges gyerekek taníttatására. Kaptunk egy nagyobb adománydobozt, amit szétosztva a két autóban elvittünk az iskolának. Voltak benne füzetek, papírok, logikai játékok, minden, ami csak befért a Trabantokba.

Mi a következő nagy célod?

Nyugat-Afrika, Ghána, elképesztően el van szemetelődve, és többek között az Afrika Másként Alapítvány közreműködésével szeretnék szemetet szedetni. Ez egy több hónapnyi feladat, motiválni kell a helyieket, hogy ők is részt akarjanak ebben venni, sőt például a gyerekeket is. Most szerveződik ez az út.

Ott lesz bőven feladatotok.

Az infrastruktúra fejlesztésével azt gondoljuk, hogy mekkora fejlődésen megy keresztül Afrika, pedig ez nagyon nem így van. A multik oda gyűjtik azt a töménytelen, lejárt szavatosságú szemetet, amit már nem tudnak eladni, vagy silány minőségűre sikeredett. Katasztrofális, mi van ott! A szatyrokból, műanyag palackokból elképesztő hulladék gyűlik fel, már az óceán sem fogadja be. Régebben egy űrszeméttel megmintázott ponyva takarta a trabantot, amivel arra szerettem volna felhívni a figyelmet, hogy hajdanában az űr egy tágas tér volt, de mára úgy telelövöldöztük műholdakkal és hordozórakétákkal, hogy tele van űrszeméttel. Afrikával ugyanez a helyzet: azt hiszed, hogy a sivatag egy brutál nagy terület, de elárulom, hogy nincs tíz perc, hogy ne találkozz szeméttel: pillepalackkal, kannákkal, szatyrokkal. Onnan tudod, hogy lakott területhez közeledsz, hogy először a szemét jelenik meg, és miután elhagytad a várost, még hosszú-hosszú kilométereken keresztül gázolsz benne.

Mi az általános fogadtatás?

A helyiekkel soha nem volt problémám, mert mi az egyszerű emberekkel szeretünk kapcsolatba kerülni, nem a piros szőnyegen végigmenni. Mi tényleg bemegyünk az emberek közé, akik tárt karokkal fogadnak minket. Olyankor együtt élünk a falusi, nomád emberekkel, akik részéről még soha nem ért minket semmilyen atrocitás.

Mit tanultál meg ezektől az emberektől, amit azóta is viszel tovább?

Shirley MacLaine felvetett egy gondolatot az El Camino-zarándoklata során, ami így szól: „Vajon oly mértékben válunk-e rabjaivá a technikának, hogy alapjaiban rendül meg az emberi életrevalóság?” Mit tanulhatunk Afrikától? Pont ezt! Ott a digitalizációtól mentes világban, ott, ahol a népek még az őseik életét élik, ott sokkal több az emberi életrevalóság, és félő, hogy Európában, ha ilyen szinten utaljuk rá magunkat a modern technikára, akkor lassan életképtelenné válunk. Nem azt mondom, hogy mindent el kell vetni a fogyasztói társadalom vívmányaiból, de valahogy konszenzusba kellene hozni a hagyományos életformákkal. Pont ezt tükrözik a Trabant-expedíciók is, hiszen mi egy 20-30 éves technikával képesek vagyunk megvalósítani olyan utazásokat, amelyekre mások nem vállalkoznak, csak fullos technikai háttérrel.

Előadásokat is tartasz iskolákban. Hogy látod, nyitottak a gyerekek a változtatásra?

Először felkeltem az érdeklődésüket, a figyelmüket, például afrikai különlegességekkel, képekkel. Fotókat mutatok hangszerekről, állatokról, ott élő gyerekekről, akik a saját maguk által készített játékokkal játszanak. Vagy beültetek, annyi gyereket a Trabantba, ahányan csak beférnek. Onnantól kezdve olyanok, mint a kislibák. A tanár nénik szokták is mondani, hogy a tanórán örülnek, ha húsz percig figyelnek a gyerekek, és engem már egy órája hallgatnak. A nagyobbakat aztán lehet motiválni is, hogy nem a síküveggel, a tablet-simogatással lehet szebbé tenni a világot – és úgy látom, erre nyitottabbak – örömmel jönnek szemetet szedni is, mert megértik, hogy ebben van a valódi jövő.

Szöveg: Sinkó Edit

A Trabant-expedició bemutatkozó videója.