Az éremharapás hagyománya

Aki látott már olimpiai versenyszámot és díjátadót, annak nem ismeretlen a jelenség, hogy a győztesek gyakran viccesen ráharapnak a nyakukba akasztott érembe, általában egy-egy fotó kedvéért. Ez a szokás azokra a régi időkre vezethető vissza, amikor a kereskedők ezzel a módszerrel ellenőrizték, hogy valóban nemesfémmel fizettek a portékájukért, nem pedig ólomból készült hamisítvánnyal, utóbbin ugyanis megmaradtak a fognyomok. Érdekesség az is, hogy az olimpiai érmek utoljára az 1904-es játékokon készültek színaranyból, manapság nagyjából 550 gramm ezüstből készülnek, amelyre 6 grammos aranybevonat kerül.

Három különböző érem

Bár mindenki az aranyra, vagyis az első helyre hajt, azért ezüstöt és bronzot nyerni is igazán nagy dolog egy ekkora léptékű világversenyen. Ezt a szokást azonban csak a modern olimpiai játékokon vezették be – érdekes módon szintén 1904-ben –, az ókori olimpiákon kizárólag egy érem volt, ami a győztesnek járt.

A mindig égő olimpiai láng

A játékok egyik legfontosabb szimbóluma az olimpiai láng, a tradíció szintén az ókor Görögországból származik, annak emlékére, hogy a mitológia szerint Prométheusz ellopta a tüzet Zeusztól. Az 1928-as amszterdami játékok idején tették a modernkori olimpiák fontos elemévé, ezzel jelképezve a kontinensek közötti békét. Az olimpiai fáklyával való futás, amely során a lángot Görögországból elviszik a mindenkor olimpia helyszínére, 1936 óta része a rendezvénynek, a láng mindig a megnyitó napján érkezik a helyszínre, ahol az adott ország egy híressége ünnepélyes keretek között meggyújtja a kijelölt, központi helyen. Az évek során már többször körbejárta a világot, vitték Concorde fedélzetén, sőt még űrsétára is, de többnyire ellenállt az időjárási viszontagságoknak. Ha véletlenül mégis kialszik, akkor sincs ok az aggodalomra, általában több lángot lobbantanak fel a rituálé során, így újra tudják gyújtani, hogy egészen az olimpia végéig égjen.

Az első paralimpia

Az első paralimpiai játékokat 1960-ban rendezték Rómában, azzal a céllal, hogy a háborús veteránok is versenyzési és rehabilitációs lehetőséghez jussanak. Ezt megelőzően volt rá példa, hogy a testi fogyatékkal élő sportolók részt vehettek a hagyományos játékokon, az ép versenyzők között. George Eyser olimpiai tornász például 1904-ben hat érmet is nyert a játékokon, annak ellenére, hogy egyik lábát korábban egy balesetben elveszítette és falábat viselt.

Gyerekek és amatőrök versenye

Az olimpiai játékok szabályait úgy alakították ki, hogy igazságos játékfeltételek mellett küzdhessenek meg egymással a sportolók, de ez persze nem azt jelentette, hogy ne próbálták volna meg néhányan kijátszani a lehetőségeket. A Nemzetközi Olimpiai Bizottság 1990-ben vezette be az „Eddie, a sas” szabályt – Michael „Eddie” Edwards amatőr síugróról nevezték el –, amelynek értelmében minden sportolónak, aki részt szeretne venni az olimpián, a résztvevők számától függően vagy a legjobb 50 között, vagy a felső 30%-ban kell végeznie a nemzetközi versenyeken.

1997-ig még nagyon fiatal versenyzők is indulhattak, ma már jobban odafigyelnek a korhatárra, de a szabály sportáganként is változhat. Akadnak versenyszámok, amelyekben például csak 16 éven felülieknek versenyezhetnek. A valaha volt legfiatalabb olimpikon Dimitrios Loundras, aki mindössze 10 éves és 216 napos volt, amikor az 1896-os játékokon szerepelt.