A zarándoklat a hívők által egy szent helyre tett gyalogút, amely számukra vallási, spirituális jelentőséggel bír.

Mivel a hagyomány szerint Santiago de Compostela impozáns székesegyházában őrzik idősebb Szent Jakab apostol földi maradványait, a katolikusok körében Jeruzsálem és Róma után közel ezer éve a spanyol település a zarándoklatok egyik legfőbb célpontja. Természetesen nemcsak egy kiindulópontból lehet eljutni ide, ám a Szent Jakab-út (amely harminc éve az UNESCO Világörökséghez tartozik) fő része azonos. Már a 12. század közepén létezett olyan útikönyv, amely nemcsak különböző útvonalakat különböztetett meg, de részletes információkkal szolgált az egyes településekről, szállásokról és praktikus tanácsokat adott.

Utak Santiago de Composteláig

Bár az El Caminónak vannak bejáratott vagy úgynevezett közkedvelt útvonalai, félhivatalosan azt mondhatjuk, hogy a „Camino-hálózat” kilenc különböző útból áll. Ezek mind távban, mind jellegben meglehetősen nagy változatosságot mutatnak: a 100-tól az 1000 km-es távig, a hegyvidéktől az urbánusabb részeken át a tengerparti részekig jut mindenből. Nézzünk ezekből párat!

• A LEGNÉPSZERŰBB ÚT – A Camino Francés, vagyis a Francia Út jellemzően a Pireneusok francia oldaláról indul, Saint-Jean-Pied-de-Port-ból, és kb. 800 km-en át halad Santiago de Composteláig. Ez a legkönnyebb, leglaposabb útvonal, ezt választja a túrázók mintegy kétharmada.
• A LEGMEREDEKEBB – Kissé kilóg a sorból a legtöbb szintemelkedéssel járó Camino del Norte, vagyis az északi út. A Michelin-csillagoktól ragyogó San Sebastianból indul, hogy 803 km-en át biztosítson keretet a lelki béke meglelésére. Hozzávetőleg erre 37 napot szánhat a zarándok, persze mindenki kedve és ereje szerint nyújthatja vagy kurtíthatja a túrát.
• A LEGRÉGEBBI – A Camino Primitivo Oviedóból indul,és 350 km-en keresztül halad a cél, vagyis Szent Jakab földi maradványai felé, az északi úttal nagyjából párhuzamosan, hozzávetőleg 13 napon át.
• A PORTUGÁL BESZÁLLÓ – A Camino Portugués nem túl meglepő módon Portugáliából indul, így a hossza attól függ, Lisszabonban vagy épp Portóba ncsatlakozunk-e rá.

​Kihívás, elmélyülés vagy bakancslista?

Az utóbbi időben az El Caminónak, ahogy a legtöbben ismerik a Szent Jakab-utat, már nemcsak a hithű katolikusok vágtak neki, hanem olyanok is, akik spirituális élményekre vágyva kerestek választ a lét egzisztenciális kérdéseire. A Camino de Santiago ismertségének jót tett a túrázás fokozatos térnyerése, de az igazán nagy lökést Paulo Coelho brazil író 1987-ben megjelent, A zarándoklat című műve adta. Ennek is köszönhető, hogy a Szent Jakab-út mára a világ legnépszerűbb hosszútávú túraútvonalává vált, amelyen a hívő keresztények mellett a többséget az alkalmi túrázók és a belső énjüket kereső zarándokok adják.

De vajon mire számítsunk, ha mi is nekivágnánk?

A 80-as évektől kezdve az El Camino népszerűsége meredek emelkedést mutatott, a járványhelyzet előtt a túrát már 300–350 ezer ember teljesítette évente, ez pedig a nyári napokon óránként akár 100 új célba érkezőt jelentett.

A zarándoklat össznépi örömünneppé vált, ahol senki sem maradt egyedül, aki nem akart.

A túrázók létszámával és folyamatosan hömpölygő tömegével azonban a helyi infrastruktúra színvonala – az útvonal kommercializálódásával ellentétben – nem tartott lépést. Jó példa erre az utolsó 100 kilométer. Mivel ez a minimális távolság, amiért már zarándok-oklevél jár a szervezőktől, a gyaloglók számottevő része csak a Compostelától számított 100 km-es távot teszi meg a legnépszerűbbnek számító Francia Úton. Így ezen részen a boltok száma meredeken csökken, míg a vendéglátó egységeké hirtelen megnő, az árak pedig szemmel láthatóan megugranak.

​Miért népszerű?

Ezzel együtt az El Camino továbbra is egy zarándokút és nem klasszikus túra – vagyis a természethez való közelebb kerülés sem célja, és nem is lesz részünk ilyen jellegű élményekben. Főleg, hogy a hetvenes-nyolcvanas években a spanyol kormány leaszfaltoztatta a történelmi zarándokút nagy részét, ez volt ugyanis a legalkalmasabb útvonal a transzferforgalom számára is. Az El Caminónak így kis része jut keskeny ösvényekre, a többi hol széles földúton, hol aszfaltozott úton, hol forgalmas autóúton vagy épp macskaköveken vezet.

Az aszfalton való gyaloglás köztudottan nem egészséges.

Ugyanakkor még mindig jobb, mintha egyáltalán nem sétálnánk, a kezdő vagy alkalmi túrázónak pedig az aszfalt inkább biztonságot és gyors előrehaladást, mint elriasztó tényezőt jelent. Ahogy vélhetően a többi civilizációs vívmány is, amelyeknek köszönhetően nem kell magunkkal sem ételt, sem vizet, sem sátrat, sem hálózsákot cipelnünk, mert sehol sem fenyeget a települések hiánya vagy a vadon közelsége. Az útvonal közvetlen közelében minden megvásárolható, amire csak a túra során szükségünk lehet. Ez pedig az El Camino népszerűségének a másik alapköve.

Kinek az útja?

Ha a túrázás számunkra az egyedüllétben, a természetben és a háborítatlan környezetben való elmélyülést feltételezi – nos, akkor rossz helyen járunk, és inkább ne Santiago de Compostela felé vegyük az irányt, hanem a Pireneusokba. Ám még abban az esetben is, ha nem klasszikus zarándoklatként vagy természetközeli gyalogtúraként tekintünk a Szent Jakab-útra, az El Camino jó választás lehet bárkinek, aki nem nem riad vissza egy kis fizikális-mentális kihívástól. Hiszen szállás, víz, étel és túratársak lépten-nyomon fellelhetők, emiatt egészen könnyű zsákkal is el lehet indulni, tetőt a fejünk fölé pedig ötkilométerenként találunk.

Naponta mosakodhatunk, vehetünk jobb cipőt, ha az első feltörte volna a lábunkat.

Ne lepődjünk meg azonban, ha vízhólyagok jelennek meg a lábfejünkön, ha tűző napon kell gyalogolnunk, ha futó záporok nehezítik az utunkat – legalább esténként kellemes fáradtsággal hajtjuk le majd a fejünket.

A lelassulás, a helyi közösségekkel és a rengeteg különféle emberrel való érintkezés, a kitűzött célok elérése után érzett elégedettség, valamint a gyaloglás ringató ritmusa pedig még akkor is közelebb visz önmagunkhoz és lelki nyugalmunkhoz, ha nem kifejezetten spirituális céllal vágunk neki az útnak.