Rendkívül intelligens faj a világ egyik legveszélyesebb kígyója

Egy kígyófajt valószínűleg kevesen neveznének okosnak, a királykobrák viszont meglepően értelmes állatok. Ez már a vadászati módszeeikből is kiderül: a focistákhoz hasonlóan ők is folyamatosan mérlegelik döntéseiket a terepen, hogy kiválasszák a cél, vagyis a zsákmányszerzés eléréséhez leghatékonyabb stratégiát. Miközben a legtöbb kígyó reaktív természetű, addig a királykobrák leginkább az eszükre hagyatkozva vadásznak, és ebben a mérgók is jelentps segítséget jelent, mivel nem kell attól tartaniuk, hogy az áldozatuk elmenekül az első harapást követően – már egyetlen marással képesek leteríteni.

Táplákékuk is eltér többi kígyófaj esetében megszokottól: a királykobra kizárólag gyíkokat és más kígyókat (akár pitonféléket) fogyaszt – arra is akadt már példa, hogy az egyik példány egy 10 méteres pitont evett meg vacsorára. Szintén különleges képességük, hogy képesek felismerni gondozójukat vagy akár barátaikat is. A királykobra ugyanis nemcsak az orrával, hanem a  nyelvével is képes kiszagolni az ismerős élőlényeket: második szaglószervük a szájpadlásukon található, ahova villás nyelvükkel juttatják el az apró szagmintákat. Ha pedig már korábban megismert szagokkal találkoznak, akkor azt is tudják, miként kell viszonyulniuk az adott élőlényhez.

Ugyanakkor a védekezés terén is rafinált állatok: a párzási szokásaik például az adott tartózkodási helyük függvényében változnak. A legtöbb kígyófajjal ellentétben, amelyek magukra hagyják tojásaikat, a nőstény királykobrákban megvan az utódai védelmét biztosító anyai ösztön. Egyedülálló módon tojásrakáskor automatikusan kialakítanak egy biztonságos fészket, amelyben melegen tarthatják mind a 20-40 tojást – és akár életük árán is megvédik őket. Emellett valódi családként viselkednek: amíg a nőstények kicsinyeiket vigyázzák, a hímek állandóan járőröznek a fészek körül, egyfajta „első védelmi vonalként” működve.

A velük kapcsolatos kutatások azt is kimutatták, hogy a királykobrák képesek a segítő szándék felismerésére. Ezt még az 1950-es években fedezte fel egy tudós, aki el akarta távolítani az általa gondozott egyedek felesleges szempikkelyeit. Az állatok eleinte még furcsállották a piszkálódást, de néhány alkalom után, miután rájöttek, hogy egy számukra jó dologról van szó, együttműködővé váltak és a lehető legideálisabb helyzetbe fordulva megkönnyítették a lefogásukat. Ezt a képességet szinte egyetlen más hüllőnél sem lehet megfigyelni.