A természet hihetetlen gyermeke: a madár, amely hónapokig él a levegőben, anélkül, hogy földet érne

A jeladókkal és gyorsulásmérőkkel végzett vizsgálatok szerint a fregattmadarak – például a nagy fregattmadár (Fregata minor) – a konvekciót (felszálló légáramlásokat) és a szelek energiáját kihasználva hatalmas távokat vitorláznak, rendkívül takarékosan bánva az energiával. Bár tengeri madarak, kerülik a vízre szállást: tollazatuk nem elég vízlepergető hatású, ezért könnyen átáznának, és nehezen tudnának ismét felszállni. Zsákmányukat ezért többnyire repülés közben kapják fel a vízfelszínről, vagy magasan köröznek, amíg a körülmények kedvezővé nem válnak.

Táplálkozásuk során leggyakrabban a felszínen mozgó halakat és tintahalakat ragadják meg, de élnek a kleptoparazitizmus eszközével is: addig zaklatnak más tengeri madarakat, amíg azok fel nem öklendezik zsákmányukat. A kutatások szerint ez a „kalózkodás” inkább kiegészítő stratégia, nem az étrend alapja. Nevük is ezt idézi: az angol frigatebird és a magyar fregattmadár a 17–19. századi gyors, portyázó hadihajókra utal.

Ezek az alvási epizódok rövidek és ritkák – naponta átlagosan kevesebb mint egy órát tesznek ki, néhány másodperces szakaszokra tagolva –, mégis elegendőek ahhoz, hogy több ezer kilométert tegyenek meg. A felhalmozott alváshiányt a szárazföldre visszatérve pótolják. A költési időszakban a hímek élénkvörös gégzacskójuk felfújásával csalogatják a tojókat. A fiókák kikelésük után hosszú hónapokig a szülők gondozására szorulnak – a madárvilág egyik leghosszabb utódgondozási időszaka ez, amely közvetlenül lassítja a szaporodás ütemét, ezért gyakran kétéves ciklusban költenek. Egyes populációknál a fiatalok a fészek elhagyása után is 4–12 hónapon át kapnak táplálékot.