2026-08-30
Nem pók és nincs mérge, mégis a sivatag rémálmává vált a katonák körében
Az iraki háború idején készült fényképek és történetek valóságos sivatagi szörnyeteggé változtatták az úgynevezett tevepókot. A szóbeszéd szerint katonákat üldözött, tevéket ölt meg, és hihetetlen sebességgel futott. A valóság ennél jóval kevésbé félelmetes, bár külseje és vadászati módszere valóban nyugtalanító lehet.
A hatalmas tevepókokról szóló történetek nem az iraki háború idején születtek. A Közel-Keleten már korábban is keringtek legendák ezekről az állatokról, a nyugati katonák pedig az Öböl-háború után is vittek haza hasonló történeteket. Az interneten 2004-ben vált igazán ismertté a legenda. Április elejétől tömegesen terjedt egy állítólag Bagdadban szolgáló személytől származó elektronikus levél, amelyhez azt a híres fényképet is csatolták, amelyen két példány látható. A kép valódi volt, a perspektíva azonban megtévesztő: az állatok a kamerához jóval közelebb helyezkedtek el, mint a háttérben látható katona, ezért valós méretüknél sokszor nagyobbnak tűntek.
Azt terjesztették róluk, hogy akár 40 kilométer/órás sebességgel futnak, több mint egy métert ugranak, sikító hangot adnak, embereket üldöznek, sőt még tevéket is felfalnak. A fénykép és az ellenőrizetlen történetek rövid idő alatt világszerte ismert legendává változtatták a katonák között terjedő szóbeszédet. Nevével ellentétben a tevepók valójában nem pók. A pókszabásúak osztályába tartozó Solifugae rend tagjaira használt köznyelvi elnevezésről van szó, a rendbe pedig több mint 1200 leírt faj tartozik. Többségük száraz, gyakran sivatagos vagy félsivatagos területeken él. Nem szőnek hálót, és méregmirigyük sincs. Zsákmányukat rendkívül erős csáprágóikkal ragadják meg és darabolják fel. Nyugat-Ázsiában és Észak-Afrikában is előforduló Galeodes arabs különösen termetes képviselője a csoportnak, méretes, fogazott csáprágói pedig hatékony vadásszá teszik. Elsősorban rovarokat, skorpiókat és más ízeltlábúakat fogyasztanak, egyes nagyobb fajok azonban kisebb gyíkokat, madarakat vagy apró emlősöket is elejthetnek. Zsákmányukat rövid, gyors rohamokkal közelítik meg, sok faj pedig főként alkonyatkor vagy éjszaka aktív. Nappal üregekbe, kövek alá vagy más árnyékos helyekre húzódnak, hogy elkerüljék a forróságot és a kiszáradást. Ez a viselkedés magyarázhatja azt a történetet is, amely szerint a tevepókok katonákat üldöztek a sivatagban.
Tájékozódásukhoz többféle érzékszervet használnak. Hosszú tapogatólábaikon és lábaikon számos érzékelő képlet található, a negyedik lábpár tövén pedig különleges, legyezőszerű szervek, úgynevezett malleolusok helyezkednek el. Ezek valószínűleg elsősorban a környezet kémiai ingereinek érzékelésében játszanak szerepet. Ha veszélyben érzik magukat, felemelhetik testük elülső részét és szétnyithatják tekintélyes csáprágóikat. Egyes fajok ezeket összedörzsölve érdes, zümmögésre vagy sziszegésre emlékeztető hangot is képesek kelteni. Sarokba szorítva a tevepók haraphat, nagy csáprágói pedig fájdalmas, akár a bőrt is felsértő sebet okozhatnak. Emberekre azonban nem vadászik, és mérget sem termel. A sivatagi rémtörténetek félelmetes szereplője valójában elsősorban a kisebb állatok számára jelent komoly veszélyt.
