A pazar római palota, ahová évente csak pár százan léphetnek be

A kívül reneszánsz, belül barokk jegyeket hordozó Colonna-palota nem a megszokott múzeumok sorát gyarapítja. Inkább egy életre kelt történelemkönyvre emlékeztet: aranyozott termek, festmények, faliszőnyegek és márványszobrok mesélnek a Colonna-dinasztia csaknem kilencszáz éves hatalmáról és befolyásáról. A 76 méter hosszan elnyúló díszteremben mégsem uralkodik zsúfoltság – a csend és az emelkedett hangulat éppúgy része az élménynek, mint a gazdag díszítés.

„Nem engedhetjük meg magunknak a tömegturizmust, hiszen a Colonna-palota nem az a hely, amit múzeumi látványossággá lehetne egyszerűsíteni” – fogalmaz a palota restaurátora, Elisabetta Cecchini. Úgy véli, az itt őrzött alkotásoknak lelke van, és a közönség csak akkor tudja valóban tisztelettel szemlélni őket, ha nyugodt, bensőséges környezetben találkozik velük. A család jelenlegi feje, Don Prospero Colonna ma is a palotában él, és csak nagy ritkán ad engedélyt bármilyen rendezvényre. A Colonna-palota a mai napig egyfajta arisztokrata magánvilág: zárt, de nem elutasító. Elsősorban óvni igyekszik mindazt, ami a nemesi múlt öröksége. A náci megszállás idején Isabella Colonna hercegnő például az összes műalkotást egy külön szárnyba falaztatta be, így a katonák hiába kutattak, nem bukkantak a kincsek nyomára.

Patrizia Piergiovanni, a galéria igazgatója szerint „Róma nem létezhet a Colonna család nélkül, és ez fordítva is igaz.” Nehéz ezzel vitatkozni, főleg, ha tudjuk, hogy a palota nagyterme adott otthont az 1953-ban bemutatott Római vakáció emlékezetes zárójelenetének. Ebben a jelenetben Ann hercegnő sajtótájékoztatón búcsúzik az újságíróktól; a felvételeket a Colonna-palota fényűző nagy galériájában rögzítették, amely ma is a látogatás csúcspontjának számít. A romantikus filmben nyújtott alakításáért Audrey Hepburn Oscar-díjat kapott; a zárójelenet pedig máig sok nézőben ébreszt vágyat arra, hogy egyszer személyesen is beléphessen ebbe a terembe.