2025-05-14
A váci múmiák története, amelyről meglepően kevesen tudnak
A múmia szó hallatán szinte mindenki azonnal az ókorra és az egyiptomi fáraókra asszociál, pedig a mumifikálódás jelensége végigkísérte az emberiség történelmét. Ez ugyanis gyakorlatilag egy biológiai folyamat, amely során a víz eltűnése miatt a holttest kiszárad, és pergamenszerű állagot ölt. Természetes úton konzerválódott holttestekre még Magyarországon is bukkantak – Vácon például több százra is.
A domonkos rendi szerzetesek a török hódoltság megszűnése után, 1699-ben telepedtek le Vác főterén, ahol kolostort és templomot kezdtek építeni. Kámzsájuk színe nyomán a helyiek „fehér barátoknak” nevezték őket, központjuk pedig a „Fehérek temploma” néven vált ismertté. A templomtorony alatti alagsorban található kripta 1729 és 1731 között épült, és idővel nem csupán egyházi személyeket, hanem váci polgárokat is eltemettek benne.
A fennmaradt dokumentumok szerint az első itteni temetésre 1731-ben került sor, míg az utolsót valamikor 1841 után jegyezték fel. A kriptát később egy újabb, a kápolna alatt létrehozott és Loretumnak nevezett temetkezőhellyel is kibővítették – amikor ez is megtelt koporsókkal, befalazták a lejáratot, és a hely lassan feledésbe merült.
A koporsókban talált temetkezési tárgyak – köztük szentképek, érmék és ereklyetartók – magas száma és sokfélesége híven tükrözi a korabeli katolikus váci polgárok mély vallásosságát. A maradványok meglepően jó állapota főként az altemplom és a külvilág között húzódó két keskeny szellőzőkürtő érdeme, amelyek gyenge, de állandó légáramlást biztosítottak a kriptában – ennek köszönhetően valósulhatott meg a természetes mumifikálódás. A rendkívüli értékű antropológiai leletegyüttest – a Váci Egyházmegye engedélyével – nem temették vissza, hanem a Magyar Természettudományi Múzeum Embertani Tárába került megőrzésre és kutatásra, míg a halotti rítus tárgyait a váci Tragor Ignác Múzeum őrzi.
