Az európai sziget, ahol a hagyomány még mindig erősebb a rohanásnál

Kihnun nagyjából hatszázan élnek, és a helyet gyakran emlegetik „a nők szigeteként”. A kihnuiak ilyenkor rendszerint pontosítanak: ez nem valamiféle nőuralom története, hanem egy közösségé, ahol a nők a hagyományok legfőbb őrzői. Ennek gyökere a sziget tengerhez kötött múltja. A férfiak nemzedékeken át hónapokra eltűntek otthonról, mert a megélhetés a vízen várt rájuk: hajóztak, halásztak, fókára vadásztak. A mindennapok szervezése így a nőkre maradt.

 Mindeközben gondosan továbbadták mindazt, ami Kihnut igazán egyedivé teszi: a rúnás énekeket, a hagyományos táncokat, a közösségi ünnepeket – és azokat a viseleteket, amelyek nem puszta díszek, hanem üzenetet hordoznak. A piros csíkos gyapjúszoknya például jóval több egy egyszerű ruhadarabnál. A színe és a mintázata beszédes jelzés: a fiatal lányok élénkpirosat viselnek, a gyászoló nők feketében kezdenek, majd idővel fokozatosan visszatérnek a színek. A házas asszonyok kötényt kötnek maguk elé, és bár a motívumok a hagyományból táplálkoznak, az utóbbi években már finoman reagálnak a modernebb divat változásaira is.

 A helyiek mégsem hagyják, hogy a figyelem tömegturizmusba csapjon át: tudatosan óvják a sziget ritmusát. Nem a nagy tömegeket keresik, inkább azokat a látogatókat várják, akiket a kézművesség, a zene és a lelassulás érdekel. Nyáron táncos mulatságok, hegedűs fesztiválok, kötő- és festőtáborok adják meg a napok ütemét – és mindez a fiatalabb generációnak is kapaszkodó: megélhetés, ok arra, hogy maradjanak, vagy legalább időről időre visszatérjenek.