A Cook-fenyő titka: még mindig nem ismert, hogy miért is dől az Egyenlítő felé

A fenyőfajta az Ausztráliától keletre fekvő Új-Kaledóniából származik, és a szigetcsoportot 1774-ben felfedező James Cook kapitányról nevezték el. Napjainkban már a világ minden részén megtaláható, többek között Ausztráliában, Srí Lankán, Thaiföldön és az Egyesült Államokban is. A Cook-fenyők elérik a 60 méteres magasságot is, ágaik viszont rövidek: ennek köszönhető a jellegzetes, keskeny formájuk. A legkülönlegesebb tulajdonságuk azonban egyértelműen a kanyargós, nem egyenes törzsük, ami a tudósok érdeklődését is felkeltette. A fenyőfajtát behatóan tanulmányozó Matt Ritter kaliforniai biológiaprofesszor eleinte még azt hitte, hogy ezek a fák mind dél felé nőnek, elméletét azonban nem tudta bizonyítani, mivel korábban egyetlen tanulmány sem foglalkozott ezzel a kérdéssel.

A jelenség magyarázatára több elmélet is létezik, de bizonyítani még egyiket sem sikerült.

• Az egyik szerint Cook kapitány annak idején kizárólag olyan magvakat vitt magával, amelyek hajlamosak a dőlésre, és ezzel, ha nem is szándékosan, de korlátozta a fenyőfaj genetikai sokszínűségét. Ennek alapján az Egyenlítőtől távolabbi helyeken azért nagyobb a fák dőlésszöge, mert nehezebben alkalmazkodtak új élőhelyükhöz.

• Egy másik teória a gravitációra vezeti vissza a Cook-fenyők dőlését. Fiatal korában legtöbb fa még a nap felé dől, ám idővel egyenesen felfelé növekszik – ezt a folyamatot a tudomány graviotropizmusnak nevezi. Az elmélet szerint a Cook-fenyőkből hiányzik ez a képesség, így felnőtt korukban sem egyenesen, hanem továbbra is az Egyenlítő irányába nőnek.
•  Létezik olyan elmélet is, amely egyfajta mágneses erőnek tulajdonítja a jelenséget, ami a tehetetlenségi erők közé tartozó Coriolis-erőhöz hasonló eredményeket tükröz. Egész egyszerűen fogalmzva: a Coriolis-erőnek tulajdonítható, hogy az északi és déli féltekék légáramlatai ellentétes irányba mozognak.