A világ egyik legelszigeteltebb népe él ezen az indiai szigeten

Az Északi-Szentinel-sziget az indiai Andamán- és Nikobár-szigetekhez tartozik. Területe mintegy 60 négyzetkilométer, szinte teljes egészét erdő borítja, partjait pedig korallzátonyok övezik. Az egész sziget és a körülötte húzódó, öt kilométer széles tengeri övezet törzsi rezervátum, ahová kívülállók nem léphetnek be. Az indiai hatóságok a közösséget a távolság fenntartásával és a közvetlen kapcsolat kerülésével védik. A szentinelézek számáról, mindennapjairól és társadalmi szerkezetéről nagyon keveset tudni. Külső megfigyelések alapján vadásznak, halásznak és gyűjtögetnek, íjakat, nyilakat és szigonyokat használnak. Fémet is alkalmaznak, amelyhez többek között a sziget közelében zátonyra futott hajók roncsairól jutottak hozzá. Azt sem lehet pontosan megállapítani, mióta élnek a szigeten, mivel nem történtek olyan régészeti kutatások, amelyek biztos választ adhatnának.

Jól dokumentált, hogy a szigetlakók többször visszautasították az idegenek közeledését. 1974-ben a National Geographic egyik dokumentumfilmes csapata próbált kapcsolatot teremteni velük. A szentinelézek nyilakat és lándzsákat hajítottak a közeledő csónak felé, az egyik lándzsa pedig combon sebesítette a dokumentumfilm rendezőjét. 1981-ben a Primrose nevű teherhajó futott zátonyra a sziget közelében. A legénység arról számolt be, hogy a parton íjakkal és lándzsákkal felszerelt emberek gyülekeztek, ezért attól tartottak, hogy elérik a hajót. A viharos tenger akadályozta a közeledést, a személyzetet később kimentették. A legismertebb közelmúltbeli eset John Allen Chau amerikai misszionáriushoz kapcsolódik. 2018 novemberében illegálisan jutott el a szigetre azzal a céllal, hogy kapcsolatba lépjen a szentinelézekkel és keresztény hitre térítse őket. Az indiai hatóságok szerint partraszállása után megölték.

A kapcsolatfelvételi kísérletek történetében közvetlenebb találkozások is akadnak. Maurice Vidal Portman brit gyarmati tisztviselő 1880-ban expedíciót vezetett a szigetre. Emberei egy idős párt és négy gyermeket hurcoltak el Port Blairbe. A két felnőtt rövid időn belül megbetegedett és meghalt. A szintén megbetegedett gyerekeket később visszavitték a szigetre. A 20. században indiai kutatók többször próbáltak kapcsolatot kialakítani a közösséggel. Triloknath Pandit antropológus 1967-től számos expedícióban vett részt. Első útjukon 18 kunyhót találtak a sziget belsejében, amelyek egyértelműen használatban voltak: több helyen még tüzek is égtek. A későbbi látogatások során kókuszdiót, fémtárgyakat és más ajándékokat hagytak a parton. Néhányat elfogadtak, másokat egyértelműen visszautasítottak.

1991. január 4-én különleges esemény történt: egy indiai expedíciónak sikerült az első dokumentált békés közvetlen kapcsolatfelvétel. A szentinelézek a vízbe merészkedtek, megközelítették a csónakokat, és közvetlenül a kutatóktól vették át a kókuszdiókat. Ez azonban nem vezetett tartós kapcsolathoz. Az indiai hatóságok szervezett kapcsolatfelvételi útjai az 1990-es évek második felében megszűntek és egyre inkább a közösség elszigetelésére helyezte a hangsúlyt. Ennek egyik legfontosabb oka a fertőző betegségek veszélye. Egy olyan népesség számára, amely alig érintkezett a külvilággal, a látogatók által behurcolt betegségek különösen súlyos kockázatot jelenthetnek. Emellett az idegenek jelenléte alapvetően megváltoztathatná életmódjukat és veszélyeztethetné önrendelkezésüket.