A Himalája titkos kincse: hallucinációkat okozó mézért küzdenek a szakadék felett lógva

A Himalája nepáli lejtőin meredek sziklafalakon él egy különleges méh, az Apis dorsata laboriosa. A hétköznapi nyelvben himalájai óriásméhként emlegetik, és nem véletlenül: a dolgozó méhek testhossza elérheti a három centimétert, hatalmas, nyitott lépeiket pedig 2500–3000 méteres magasságban építik a sziklák oldalára. De mi az, amiért ekkora kockázatot vállalnak a mézvadászok, és amiért ilyen nehezen megközelíthető helyekről is érdemes leszedni a mézüket?

Az „őrült méz” sötét, vöröses árnyalatú, sűrű méz, amelyet a havasszépefélék – elsősorban a rododendronok – nektárjából és pollenjeiből készítenek a himalájai óriásméhek. Ezek a növények egy grayanotoxin nevű mérgező anyagot tartalmaznak. Ha valaki nagyobb mennyiséget fogyaszt a mézből, erős hallucinációkat és rosszullétet tapasztalhat, kisebb adagban viszont egészen más a hatása: ellazító, nyugtató, fájdalomcsillapító tulajdonságai miatt keresik.

Nepálban évszázadok óta használják orvosságként. Helyi hiedelmek és tapasztalatok szerint kis mennyiségben enyhíti a torokfájást, a cukorbetegség egyes tüneteit, jótékonyan hat a vérnyomásra és az emésztésre, csökkenti az ízületi fájdalmakat és a gyulladásokat. Sokan kifejezetten férfiaknak ajánlják, mivel a hagyományos gyógyászat vágyfokozóként is számon tartja. Nem nehéz megérteni, miért kockáztatnak ennyit a mézvadászok, hogy hozzájussanak ehhez a különleges mézhez – a mindennapi gyakorlatuk azonban távol áll a romantikus elképzelésektől. A nepáli mézvadászok – főként az őslakos gurung nép tagjai – általában évente kétszer, tavasszal és ősszel vágnak neki a több napig tartó hegyi útnak. Hosszú gyaloglás után érkeznek meg azokhoz a sziklafalakhoz, ahol a kolóniák élnek. A gurung falvakban a mézvadászat tudása nemzedékről nemzedékre öröklődik: az idősebbek adják tovább a kötelek készítésének, a rituáléknak és a szüret minden apró fogásának ismeretét. A méz így a közösségi identitás része, nem pusztán jövedelemforrás.

A szüreteléshez kézzel font, közel százméteres kötéllétrákat eresztenek le a mélybe vagy húznak fel a sziklafalra. Ezekről csüngve dolgoznak a szakadék fölött. Mielőtt nekilátnának a méz gyűjtésének, hagyományos rituálét végeznek: áldozatot mutatnak be, imát mondanak, hogy a hegyek szellemei és az istenek megvédjék őket a veszélytől, és engedjék, hogy biztonságban, jó terméssel térjenek haza. A tényleges szüret rendkívül kockázatos. A mézvadászok füsttel próbálják ideiglenesen elűzni vagy elkábítani a méheket, hogy azok kevésbé legyenek agresszívak. Amíg a füst hat, egy hosszú bot végére erősített vágóeszközzel leválasztják a lépeket a sziklafalról. A méhek azonban csak rövid ideig tűrik a füstöt: amint a hatása gyengül, ösztönösen támadásba lendülnek, és hatalmas rajokban próbálják megvédeni a fészküket. Aita Prasad Gurung, az egyik tapasztalt gurung mézvadász egy riportban úgy fogalmazott:

Miközben az egyik mézvadász a lépeket vágja, egy másik kosárba gyűjti a frissen lecsapolt mézet, majd kötelek segítségével leengedi a zsákmányt a sziklafal aljához. A faluban aztán közösen szűrik le a mézet, eltávolítják belőle a viaszt és a szennyeződéseket, végül kisebb üvegekbe porciózzák. A zsákmány egy része hagyományosan felajánlásként kerül az isteneknek és a szellemeknek, más része gyógyszerként és rituális célokra szolgál a közösségben, a maradékot pedig eladják. Ha figyelembe vesszük a veszélyes terepet, a magasságot, a sziklafalakon lógva végzett megterhelő fizikai munkát és a rengeteg méhcsípés kockázatát, nem csoda, hogy az „őrült méz” rendkívül drága. Száz grammonként akár több száz lejt is elkérnek érte, különösen akkor, ha az adott tétel grayanotoxin-tartalma kiemelkedően magasnak számít – ezeket tartják a „leghatásosabbnak”, és ezekből jut a legkevesebb a piacra.