A katasztrófaturizmus japán fellegvára lett a sötét múltú bányasziget

Japán déli végénél, Nagaszaki városával szemben található az alakja miatt „csatahajó-szigetnek” is nevezett Hasima. Évszázadokon át csupán egy átlagos szigetnek számított, egészen a 19. század második feléig, amikor felfedezték, hogy a partjainál egy hatalmas tenger alatti szénlelőhely rejtőzik. A bányák működtetését 1891-ben a Mitsubishi cég vette át, és ezzel elkezdődött a sziget fénykora: a kitermelés fellendülésének köszönhetően több ezer munkás költözött családjával együtt a mindössze 6,3 hektáros Hasimára, amelyen lakóházak sokasága mellett iskolák, boltok és egy kórház is épült.

A szénkitermelés 1941-ben érte el a csúcspontját, azonban amikor az 1960-as években Japán is teljesen átállt a kőolaj használatára, Hasima hanyatlásnak indult. A bányákat végül 1974-ben zárták be, és a munkahelyekkel együtt a sziget teljes lakossága is eltűnt – a 2000-es évek elején már a Mitsubishi is lemondott a területről, amelynek tulajdonjoga visszakerült Nagaszaki városához. Anyagi fedezet hiányában pedig hiába próbálták újraéleszteni Hasimát, amely manapság egy lerobbant szellemváros képét mutatja, és omladozó épületeit lassan visszahódítja a természet.

Az omlásveszély miatt azonban a hatóságok csak Hasima nagyjából 5 százalékára engedélyezik a belépést. Mindezek alapján azonban még csupán egy kihalt bányavárosról van szó, így joggal tevődik fel a kérdés: mi lehet olyan sötét Hasima múltjában? Nos, az egykori itt dolgozók által elmesélt történetek erre is rávilágítanak.

Először is fontos kiemelni, hogy bár a Mitsubishi vezető beosztású alkalmazottai családtagjaikkal együtt valóban csodás, panorámás lakásokban éltek a szigeten, addig a bányászok esetében szó sem volt luxusból. A munkások lakhatási körülményei leginkább börtöncellákra hasonlítottak – és közülük is a koreai vendégmunkások helyzete volt a legembertelenebb. Expanzív gyarmatbirodalomként Japán a 20. század első felében rendkívül kegyetlenül bánt a megszállt Koreából származó kényszermunkásokkal, akikből mintegy 500-800 dolgozott, borzasztó körülmények között Hasimán.

Egy Szeo Dzsung-vu nevű, akkoriban alig 14 éves férfi 1983-as visszaemlékezésében azt mondta, hogy társai közül nagyjából 40-en haltak meg, amikor menekülés közben vízbe fulladtak vagy öngyilkosok lettek. Egy másik túlélő, Li In-vu 2017-ben mesélte el, hogy egy Hasima mellett található kicsi szigetet csak krematóriumnak neveztek, mert itt „temették” el a kényszermunka halálos áldozatait – egyes források szerint ezernél is több embert.