A tó, amely néhány óra alatt közel 1700 ember életét követelte

A Nyos egy csaknem 210 méter mély, vulkáni kráterben kialakult tó. A környéken generációkon át keringtek történetek a vízben élő veszélyes szellemekről, ezért egyes településeket magasabban, a hegyoldalakon építettek fel. A termékeny talaj azonban idővel egyre több családot vonzott a völgybe, ahol földművelésből és állattartásból éltek. A katasztrófa éjszakájának túlélői később a tó felől érkező zajról, fehéres ködről vagy hirtelen feltámadó szélről számoltak be. A legtöbb ember azonban semmilyen figyelmeztetést nem kapott. A mentőcsapatok másnap házakban, udvarokon és utak mentén találták meg az áldozatokat, mellettük rengeteg elpusztult háziállattal.

Eleinte járványra, mérgező anyagra, vulkánkitörésre, sőt titkos fegyverkísérletre is gyanakodtak. A kutatások végül kimutatták, hogy a Nyos-tónál egy rendkívül ritka természeti jelenség, úgynevezett limnikus kitörés történt. A mélyebb vízrétegekben éveken keresztül vulkáni eredetű szén-dioxid halmozódott fel. A nagy hidrosztatikai nyomás oldott állapotban tartotta a gázt, miközben a tó erős rétegzettsége megakadályozta, hogy a mélyben lévő víz rendszeresen összekeveredjen a felszínivel, és a szén-dioxid fokozatosan távozzon. A tragédiát közvetlenül kiváltó ok máig nem ismert. Földcsuszamlás, a víz hőmérsékletének megváltozása vagy más zavar is a felszín felé mozdíthatta a mélyebb vízrétegeket. Ahogy csökkent a nyomás, a szén-dioxid buborékokat kezdett képezni, hasonlóan ahhoz, ami egy szénsavas ital felnyitásakor történik. A folyamat önmagát erősítette, és egyre több gázzal telített vizet sodort felfelé.

Néhány perc alatt hatalmas mennyiségű szén-dioxid szabadult fel. Mivel a gáz sűrűbb a levegőnél, a talaj közelében haladt végig a környező völgyeken, és kiszorította a belélegezhető levegőt. Az emberek és az állatok gyorsan elvesztették az eszméletüket, a rendkívül magas koncentráció pedig rövid idő alatt halálossá vált. A magasabban fekvő területeket ezért kevésbé érintette a katasztrófa. A 845 túlélő bevonásával készült orvosi vizsgálat olyan tüneteket tárt fel, amelyek fulladást okozó gáz hatásával voltak összeegyeztethetők. 161 embernél égési sérüléshez hasonló bőrpír és hólyagok jelentkeztek. Ezeket kezdetben vegyi sérüléseknek gondolták, később azonban elsősorban azzal magyarázták, hogy az eszméletlenül fekvő emberek bőrére hosszabb ideig tartós nyomás nehezedett. A katasztrófa után a tó egy időre vörösesbarna árnyalatúvá vált. Ennek oka az volt, hogy a mélyből vasban gazdag víz került a felszínre, ahol a vas a levegővel érintkezve oxidálódott. Mivel a szén-dioxid továbbra is folyamatosan jutott a tó mélyebb rétegeibe, később speciális gáztalanító csöveket helyeztek el. Ezek ellenőrzött módon vezetik a felszínre a gázzal telített vizet, így a szén-dioxid fokozatosan és jóval biztonságosabban távozhat.

A Nyos-tó tragédiája előtt már volt hasonló figyelmeztetés. Két évvel korábban, 1984. augusztus 15-én a szintén kameruni Monoun-tóból szabadult fel hirtelen nagy mennyiségű szén-dioxid, amely 37 ember halálát okozta. A két eset ma a limnikus kitörések legismertebb modern példái közé tartozik. A kutatók a Ruanda és a Kongói Demokratikus Köztársaság között fekvő Kivu-tavat is figyelemmel kísérik. Mélyebb rétegeiben hatalmas mennyiségű oldott gáz található: a szakirodalomban mintegy 300 köbkilométer szén-dioxidot és több mint 60 köbkilométer metánt említenek. A mérések nem igazolták, hogy a gázkoncentráció folyamatos növekedése miatt egyre közelebb kerülne egy önmagától bekövetkező limnikus kitörés. A veszély azonban nem tekinthető teljesen kizártnak, mivel egy jelentős vulkáni esemény vagy más erőteljes zavar felboríthatja a tó rendkívül stabil rétegződését. Emiatt a Kivu-tó állapotát rendszeresen figyelemmel kísérik, metánkészletének egy részét pedig energiatermelés céljából termelik ki.